A lány és a tenger története

Réges-régen, egy apró halászfaluban élt egy lány. Az anyjára nem emlékezett már senki, olyan rég meghalt: az apja nevelte fel. Titokzatosság lengte körül a természete miatt is: az öregasszonyok szerint nem olyan volt, mint a többi ember, de a számukra megfoghatatlan tulajdonságának okát nem tudták feltárni.
 
A mindent átitató sóillat ellenére a lány közeledtét messziről érezni lehetett. Hajából bódító fűszerillat áradt, teste simasága vetekedett a patakcsiszolta kavicséval, szeme zöldjét a hínártól kölcsönözte, érintésétől az élőlények szikrázni kezdtek. Naphosszat az apja által fogott halakat pucolta, mégsem volt halszagú.
 
Minden férfi veszettül kívánta, de valami megmagyarázhatatlan ösztönös félelem vett erőt rajtuk a láttán, és a lány ugyancsak megközelíthetetlen volt. Egykedvűen nézegette őket, és olyan végtelen naivitással kérdezett vissza a bókjaikra, hogy a legbátrabbakat is elriasztotta. A faluban emiatt az terjedt el, hogy titokban szeretőt tart: sokan keresték, leskelődtek utána, de még csak erre utaló nyomot sem találtak.
 
A lánynak volt egy - a falusiak számára - furcsa szokása: éjjelenként a tengerben fürdött. Sosem értették, miért teszi: a végtelen kékség számukra a megélhetést jelentette, meg sem fordult a fejükben, hogy szórakozásra is használhatnák. A lány mindig egy bizonyos szikláról ugrott a vízbe, mélyen beúszott, közben vidáman sikongatott, és egyáltalán nem félt. Nem is történt soha semmi baja. Fehér meztelensége szinte világított a hullámok kavargó sötétjében, de senki sem merte kilesni. Egyetlen férfi merészkedett egyszer a kőszikla közelébe, az ő házát két nap múlva pozdorjává törte a vihar. A falusiak baljós jelnek vélték: az eset többé nem ismétlődött meg.
 
Furcsamód sosem látták aludni. Napközben dolgozott, éjszakánként a tengerben viháncolt, mégsem látszott rajta, hogy kimerült lett volna: elnyűhetetlen erő övezte.
 
Idővel a barátnői mind férjhez mentek, ő nem. Egyre több időt töltött a vízben, egyre mélyebbre úszott. Megesett, hogy a reggel is ott találta, amint a halakkal kergetőzött, vagy a bálnák foga közét tisztogatta. Napközben is egyre többször sétált arrafelé, néha még a naplementét sem várta meg, hanem futott a kedvenc sziklájához. A szeme zöldje pedig egyre sötétebb lett. Messzenéző tekintete álmodozóvá vált, váratlanul titokzatosan fel-felkacagott, de senkinek nem árulta el nevetése okát.
 
Egy álmosító délután a tenger hirtelen morajlani kezdett, az emberek vihartól tartottak. A lány nevetve rohant a partra, nagyokat ugrált a sekélyesben, megsimogatta a hullámokat: a készülődő orkán elmúlt. Mosolyogva bólintott a visszahúzódó víz felé, a falubeliek pedig elhíresztelték, hogy neki köszönhetik a megmenekülésüket.
 
Aznap este a lány szokatlanul korán ment a sziklához: gyorsan ledobálta a ruháit, és türelmetlenül ugrott be a tengerbe, amely szerelmes óvatossággal cirógatta körül a testét, ő pedig boldogan úszott befelé, amíg csak el nem tűnt szem elől. A ruháit megtalálták másnap, őt magát soha többé. Csendes éjszakákon azonban hallani lehet a kacagását, és olyankor a víz is mintha fehéren csillogna.