Kicsit összefolynak a napok mostanában. Eddig pontosan tudtam, hogy hányadika van, milyen nap, hova megyek és miért (többnyire ezt is tudtam azért), mert voltak kötött időpontok az életemben, amelyek tagolták a heteimet. És bármennyire is feszengtem a közeledésükkor, mégis olyan furcsa vidámsággal és kíváncsisággal vártam őket, hogy meglepődtem magamon. Ezek most megszűnőfélben vannak: maradt még egy-kettő erre a hétre, de ezekre egyáltalán nem vagyok kíváncsi, nyugtalanítanak; legszívesebben menekülnék előlük, megállítanám az időt, kitolnám az időpontokat, a végtelenségig húznék egyetlen napot. Mert pontosan tudom, hogy mi fog történni, és ez a tudat nem örömmel tölt el.
Az elmúlt hetek megfeszített munkája és az éjjelekkel teljesen összegabalyodó nappalok miatt úgy érzem, csak a fejemet kell letennem, és máris elaludnék: bárhol, bármikor, akár kifacsarodott testhelyzetben is. Állva régóta tudok már aludni (hja, aki a román „gyorsvonatokkal” utazott 100 km-t legalább két óra alatt hajnalban, az megedződik), nemrég elaludtam a gép mellett úgy, hogy közben chaten beszélgettem valakivel, de szégyenszemre el tudok aludni egy könyv mellett is, ami mindennek a teteje. Mert történetesen nem az integrálszámításról olvasok...
Két napja szédülten kóválygok, nem tudom, hogy miért és hova kellene mennem, tegnap két óránál többet nem voltam képes a könyvtárban ülni, és legszívesebben kifutottam volna a világból, hogy a sarkán megpihenjek. Amikor pedig végre lefekszem azzal a gondolattal, hogy este van, ideje aludni, akkor folyton kipattan a lehunyt szemem, mindenfélék jutnak eszembe, amik miatt nem tudok elaludni, és hosszú ideig kínlódom az elalvással. És másnap kezdődik az egész elölről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése