„Hó a fagyal, de fehérebb vagy, Galatea, fagyalnál,
réteknél virulóbb, karcsúbb, mint szép magas éger,
kristálynál ragyogóbb, vidorabb gyöngéd gödölyénél,
símább, mint kagyló, mit a víz simogat szakadatlan,
nyáron az árnyéknál, kívántabb télen a napnál,
almánál nemesebb, a platánnál messzirelátszóbb,
jégnél tündökölőbb, ért szőlő nincs ilyen édes,
lágyabb vagy te aludttejnél és hattyui tollnál,
s mint patakos kertek, szebb vagy, jaj, csak ne szaladnál;
és vad vagy, Galatea, vadabb vagy az ifju bikáknál,
ennyire nagykoru tölgy se kemény, csalfább vagy a habnál,
fűz-ágnál makacsabb, makacsabb a fehér venyigénél,
sziklánál sziklább, hevesebb zuhogó folyamárnál,
pávánál hegyesebb, lobogó tűznél is emésztőbb,
medveanyánál is bőszebb, s mint tüske, te sebzőbb,
tengernél süketebb, dühösebb taposott viperánál,
és (mit a legfőképp kívánnék űzni belőled),
nemcsak a szarvasnál, visitó ugatásra futónál,
szélnél is szaladóbb, szellőnél szélsebesebb vagy!
Jaj, de ha ismernél, sose futnál, késlekedésed
bánnád, s harcolnál te magad, megtartani engem."
(Ovidius: Metamorphoses. Acis és Galatea, 262-263., ford. Devecseri Gábor)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése