Itt folytatom a kommentemet,

mert hozzászólásnak hosszú lenne.
Szeretném megköszönni mindazoknak, akik el tudtak tekinteni a személyemtől, hogy válaszoltak a felvetéseimre. Köszönöm a támogató leveleket is, és azt a szelíd baráti dorgálást is, hogy miért iratkoztam le a levelezőlistáról (mert nem kellett volna). Nem akartam ezt részletezni, de úgy érzem, magyarázattal tartozom. Még mielőtt a legutolsó levelemet megírtam volna, kaptam egy levelet, amelynek a névtelen szerzője - a "szokásos rajongóimtól" eltérően - behatóan ismerte édesapám lelkészi pályafutását. A blogomban erről nagyon keveset írok (konkrét egyházpolitikai kérdésekről meg talán soha), így kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy olyan ember írhatta, aki járatos a belső egyházi ügyekben. Nem kívánok találgatni a levélíró személyét illetően, másokat sem biztatok erre.
A levél tartalmát sem közlöm (annyira mazochista azért nem vagyok), annyit azonban elárulnék, hogy szó esett benne az erkölcseimről (igen, itt volt a zsidókurva is), a szégyenletes istentagadásomról és arról, hogy ezt értelmiségiként van pofám vállalni (és másokat ezzel megbotránkoztatni, ahelyett, hogy "mélységesen kussolnék a szégyenemmel valami sötét lyukban"), valamint a szüleim elhibázott neveléséről. Néhány cifra jelző kíséretében, ebből talán most megint nem szemezgetnék. Ennek alapján döntöttem el, hogy leiratkozom.
S mit ad az ég: ma egy nagyon hasonló tartalmú levelet kaptam, névvel aláírva (legalább ez a valaki vállalja, hogy lenéz, ez mindenképpen dicséretes). Kevesebb cifra jelző kíséretében, több személyeskedő megjegyzéssel, harmadik, jelen nem lévő személyre történő utalással. Ezek után végképp nem gondolom azt, hogy értelme volna "maradni" (esetemben visszairatkozni), mert csak azt érném el vele, hogy minden szövegemet árgus (nesze nekem irónia) szemek követnék, azt lesve, hol lehetne belekötni. Aki akar, továbbra is megtalál blogon, mailben, személyesen.
Talán Gárdonyi még nem lett nemzetáruló az urak szemében, így őt parafrazálnám indoklásképpen: ha minden magyar törökké lesz is, én nem, én nem, én nem.
Ugyanakkor köszönettel tartozom laci nevű kommentelőmnek és a névtelenség szerény homályába burkolózó társainak, hogy áldozatos és fáradhatatlan munkájukkal (mindenféle tőlem érkező felkérés nélkül) tegnap rövid időn belül 75 új látogatót hoztak a blogomra. Ez aztán az igazi önzetlenség.