1 4 5 A megbízhatatlan narrátor memoárjai – Memoirs of the unreliable narrator: Tisztelj! De miért?

2010/05/13

Tisztelj! De miért?

Az előző poszthoz kapcsolódó kommentekben elkerülhetetlenül felmerült az a kérdés, hogyan is állunk az elfogadással. Több emberrel is beszélgettem, leveleztem ennek kapcsán az elmúlt két napban, így a poszt tartalmazza az ő felvetéseiket is. Ha valaki tehát felismeri a saját szavait, ez ezért van. Bevallom, lusta vagyok, és nem akartam azzal tölteni az időt, hogy minden egyes átvett gondolatot lehivatkozzak a bejegyzésben, ezért előre is elnézést kérek minden érintettől. Talán megbocsátható, hogy nem tudományos publikációt írok itt.

Szóval kinek „jár” a tisztelet? És miért? Az egyenrangúság és az egyenértékűség jogán? De akkor ennek az érvelésnek az alapján nem kellene elfogadnom a román szélsőjobboldal erdélyi magyarokat illető (nem túl hízelgő) álláspontját is? El kell-e fogadnom/tisztelnem kell-e az apartheidot, nemzetiszocializmust stb. pusztán ezen a jogon? Hogy velem egyenértékű és egyenrangú emberek ők is? Ha egy háborús bűnös tisztel engem, akkor el kell-e fogadnom az álláspontját, pusztán azon a jogon, hogy engem nem mocskol? Vagy azon a jogon, hogy kulturáltan vitatkozik? Ez a kérdés a vallások kapcsán is gyakran felmerül. Mert mint minden vallás, a keresztyénség is valamilyen szinten igenis kirekesztő. Mert bűnnek tartja és elítéli a homoszexualitást, a házasság előtti nemi életet, abortuszt, ateizmust stb. Ez a jelenlegi fogalmaink szerint nem PC, de ezzel még nem is lenne gondom.

A „gond” ott kezdődik, hogy ha az egyház nyilvánosan és hivatalosan is elítéli azokat, akik élettársi kapcsolatban élnek (abortuszuk volt, melegek stb.) – márpedig ezt megteszi (lásd pl. a pápa nyilatkozatait vagy akár a blogomra érkezett egynémely kommentet, sokáig lehetne még sorolni a példákat) –, akkor milyen jogon várja el az egyház (hangsúlyoznám: az egyház, azaz a dogmát képviselő intézmény, nem pedig X vagy Y egyháztag), hogy ne tartsák kirekesztőnek azt az eszmerendszert, amelyet hirdet? És itt tényleg ki szeretném még egyszer is emelni, hogy nem az egyénről beszélek, akivel esetleg egyetértünk abban, hogy ugyan a homoszexualitás a hivatalos dogma szerint bűn, de ő nem fog engem naphosszat ostorozni azért, hogy transzvesztita vagyok, és nem is próbál „átnevelni”.

És végképp nem kavarnám ide azt, hogy „mit akar Isten”, mert ilyen típusú hitvitát nagyon nem szeretnék. Azaz: ha valakit a hivatalos egyházi álláspont szerint meg kellene bélyegezni, mert meleg (és ezt nem titkolja, hanem ugyanolyan normális keretek között éli meg, mint én a heteroszexualitást), akkor a róla (= az egyházról) folyó beszédben az egyház miért várja el az egyenlő bánásmódot? Sejteni vélem, hogy csutkababa „lábujjhegyes tapintata” erre utalt. Ha tévednék, tessék engem kijavítani. T

ehát nem arról beszélek, hogy ezentúl gúnyoljunk ki és nézzünk le bátran minden katolikust, reformátust, zsidót és buddhistát, azon az alapon, hogy az egyházuk kirekesztő és elnyomó. És még arról sem, hogy a barátainkat, családtagjainkat ennek alapján kellene megválogatni – nagy bajban lennék, ha így lenne. És még azt sem követelem az egyháztól, hogy változtassa meg a tanait (bár lehet, hogy némi reform ráférne, de ez nem az én feladatom). És ugyan az egyén nem egyenlő az intézménnyel, de valamilyen formában mégis képviseli azt (ha a politikusok sorozatosan korrupcióba keverednek, egy idő után az összes politikusról „meglesz a vélemény”).

Ha tehát az egyház kényes a hírnevére, akkor nem kellene jobban megválogatnia a képviselőit? Mert így csak az én (= Gonosz Ateista) kezembe adnak muníciót a pedofil papjaik, arrogánsan nyilatkozó, személyeskedő képviselőik, fatvát kiadó ajatollahjaik. Mert ilyen is van. Nem az én feladatom megválogatni az egyház képviselőit (nem is kívánom), kizárólag kérdéseket teszek fel. És továbbra sem fogok egyetlen embert azonosítani az általa képviselt intézménnyel, nálam tárt kapukat dönget, aki ezt gondolná rólam.

Természetesen nem gondolom azt, hogy a vallások általában véve veszélyesek, károsak, irtani kellene őket, vagy ugyanazon az elméleti szinten lennének a nemzetiszocializmussal vagy a terrorizmussal. Más kérdés, hogy tudnak kifejezetten ártani és károsak is. Pontosabban megfogalmazva: volt már néhány gyilkolászás a Soknevű nevében (hogy Ő ezzel tényleg egyetértett-e, sajnos nem tudom), minden felekezet és irányzat fel tud mutatni őt érintő (akár más felekezetek által elkövetett) sérelmeket, aljas egyéneket, szégyenteljes történeteket. Mi ne tegyük ezt itt. Az, hogy a katolikus barátom engem személyesen nem rekeszt ki, sőt, még szóba is áll velem, vajon a hivatalos álláspont szerint az ő hitének a gyarlóságát mutatja-e?  

Vagy: ha én elfogadom őt azért, mert szeretem, és mert kölcsönös bennünk az egymás iránti tisztelet, ugyanakkor viszont azt gondolom, hogy abban, amiben hisz, bőven van kirekesztés is (nem állítom, hogy kizárólag), akkor az vajon rá nézve sértő-e, tehát őt sértettem-e meg személyesen, vagy csak véleményt mondtam egy eszméről? Illetve ki(k) és hogyan dönti(k) el, hogy melyik eszmét rekesszük ki azzal a felkiáltással, hogy káros, veszélyes stb.? Amíg nem buzdít bűncselekményre, addig mindenkinek jogában áll a véleményét hangoztatni, vagy mégsem?

Természetesen mindenkinek jogában áll dönteni, hogy melyik kirekesztő közösséghez akar tartozni (bélyeggyűjtőktől kezdve az ufó-hívőkig), de ettől még a kérdés ugyanúgy marad. Erre nagyon kézenfekvőnek tűnik az a válasz, hogy minden csoportnak vannak szabályai, és ha azokat megsérted, akkor számolj a következményekkel, hiszen megmondták előre, hogy mi lesz. Ez így is van az olyan szervezetek esetében, ahova önként iratkozik be az ember. De mi van azzal, aki egy adott vallási eszmerendszerben nő fel: nem kérdezte meg tőle senki, hogy akarja-e. S ha esetleg később úgy dönt, hogy nem akarja, akkor számon kérik rajta a döntését. A gyerekek vallásos nevelését most szándékosan nem bontottam ki részletesen, erről egy következő bejegyzésben írok majd.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

nőnapi nemfogadalom