Ott van a polcomon. Nagyié volt, amíg élt. Az utolsó együtt töltött nyáron adta ide. „Én már úgysem használom, fiam.” Nem mintha én valaha is használnám – jutott hirtelen az eszembe. Pont én? Pont nekem? A világhírű kétbalkezesnek? Akinek a kötés kézimunkáját Nagyi csinálta meg egy este körkötővel, mert a „fülvédőm” az önkényes szaporítások és apasztások miatt úgy nézett ki, mint az ökörpisilés? Aki az írásost végigbőgte, mert mindig meghúzta a szálat? A horgolás még ment volna, de azt meg nem kérték az iskolában. Csak matyóhímzést meg kötést. Sok dolga volt Nagyinak akkoriban.
Erre én kapom a fiatalkorában talán kekszeket látott piros varródobozt. Gyűszű, szabócenti, varrótű, hímzőtű, tűbefűző, gombostű. Én, aki az inggombot gyönyörűen felvarrom, de egy párnát nem tudnék kihímezni. Azaz szépen nem tudnám kihímezni. „Majd megtanulod, csak türelem”, mindig ezt mondogatta. Hát elhoztam. Közben jött Párizs, a varródobozt nem vittem magammal. A polcon maradt, ahova még júliusban letettem. Nagyi pedig közben szép csendesen meghalt. Észrevétlenül, álmában. Nehogy valakit megzavarjon vele. Elgyászoltuk (el? múlt? biztos ez?), lejárt Párizs is. Nyáron otthon Nagyi régi varrógépe mellé ültem le, hátha volna hozzá türelmem. Volt. A piros varródoboz viszont még mindig itt van a polcon érintetlenül. Le kellene róla törölni a port.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése