A szinkrontolmács és a siketek

Tolmácsolni voltam. A konferencia témája a siketek és nagyothallók jogai, médialobbi, az egyezmények életbe léptetésének elősegítések. A résztvevők legnagyobb része egyben érintett is volt, a tolmácsolás emiatt ún. relézéssel zajlott. Ha az előadó mondjuk angolul adott elő, de siket volt, akkor az angol jelnyelvet használva adott elő. Ezt egy angol jelnyelvi tolmács „hangosította ki” angolra, ebből dolgoztunk mi magyarra, majd belőlünk dolgoztak a magyar jelnyelvi tolmácsok. Beszélő előadó esetén az adott nyelv jelnyelvi változata, ezzel egyidőben pedig szinkrontolmácsolás, majd a célnyelvi szöveg jelelt változata.

Volt két kivetítő is, amelyeken az elhangzott szöveg és a szinkrontolmácsolt változat jelentek meg. Mivel én megszoktam, hogy nézem az előadót, most is rá figyeltem. Beszélő előadók esetében ez működött is, de siket előadónál nem, mert nem értettem a jelnyelvet, így nagyon gyorsan meg kellett szoknom, hogy csak fül után tudok dolgozni. Érdekes egyébként, hogy rengeteg jelnyelvi jel a hallók számára sem ismeretlen, és pont ezt használták fel egy dán kampányban is, hogy felhívják az emberek figyelmét arra, hogy a siketekkel igenis lehet kommunikálni.

A siketek jelnyelve gyakorlatilag kisebbségi nyelv, nekik ez az anyanyelvük, és sok országban küzdenek azért, hogy elismerjék az ehhez kapcsolódó jogaikat (pl. ne kelljen fizetniük a jeltolmácsolásért, mert az anyanyelvhez való jog alapvető jog). Egy magyar siketnek a magyar jelnyelv az anyanyelve, a második nyelve a magyar beszélt/írott nyelv, és ezen kívül még legalább a nemzetközi jelnyelvet meg kell tanulnia, de valószínűleg az angolra is szüksége lesz. A nemzetközi jelnyelv segíti őket a nemzetközi kommunikációban, de a kulturális sajátosságokat a nemzeti jelnyelv őrzi. Ami a leginkább szokatlan, de egyben jó is volt, hogy a kávészünetben is csend van, pedig legalább ötven ember volt ott. Mindenki mutogat, és nincs meg az az alapzaj, ami más konferenciákra jellemző. Mintha még a kávéscsészék is halkabban csörömpölnének. Nekem jó volt a csend, mert munka közben folyton jön a fülembe a zaj.

Érdekes volt még látni, hogy mintha buborékban közlekednének: mivel nem hallják az őket körülvevő zajokat, nem tudják pontosan bemérni a távolságokat, és emiatt néha egymásba ütköznek. Akkor is, ha látják, hogy a másik közeledik. Az is látszott, hogy mennyire megváltozott a siketoktatás az évtizedek során. Egy idős svéd úr a jelnyelv mellett hangokkal is próbálkozott, és bár sosem tanultam jelnyelvet, egészen jól megértettük egymást. A fiatalabb generációkat nem tanítják hangképzésre (ez érthető is), náluk főleg a mimika segített, illetve megpróbáltam szájról olvasni. Az idősebb generációval a kommunikáció könnyebb volt – paradox módon egy őket részben elnyomó, és a többségi elvárásoknak megfelelni vágyó oktatási módszer miatt könnyebben tudtam beszélgetni egy olyannal, aki nehezen felismerhetően bár, de hangokat is kiadott, mint azzal, aki pusztán jelelt és némán formálta a szavakat.

De ez bizonyára a többségi státuszból fakadó kényelmemből fakad: megszoktam, hogy ha valaki beszél, akkor ahhoz hang is társul, és külön figyelnem kell, ha nem így van. Bele lehet jönni. És már van egy jelnyelvi szótáram is. Kár, hogy az idei alapkurzusról lekéstem.