Múlt éjjel elszomorodtam. Szeretem a meghitt, hajnalig tartó beszélgetéseket, a legutóbbi azonban fizikai fájdalmat okozott, és az első tíz percben tudtam már, mit kell végighallgatnom. Sejtettem, hogy sor fog kerülni rá, és azt is, hogy ennek valószínűleg nincs még vége, mert a történet folytatódik. A többi szereplő is ugyanilyen figyelmet kíván majd. Réges-régi sérelmek hangzottak el egy ott nem lévő harmadik személy kapcsán, én pedig hol a védő, hol a vádlott szerepét töltöttem be. A végén pedig arra próbáltak rávenni, hogy egyúttal bíró is legyek egy olyan ügyben, amelyben nincs (mert nem lehet) bíráskodás, és végképp nem én vagyok alkalmas a célra. Mert elfogult vagyok mindkét irányba, mert nem várhatja el tőlem senki azt, hogy két olyan ember között válasszak, akiket nagyon szeretek, ragaszkodom hozzájuk, és születésem óta ismerem őket.
A távollévő „vádlott” pedig hozzám hasonlóan szenved a hidegség és tapintatlanság ilyen megnyilvánulása miatt, és csak azzal vigasztalom magam, hogy mindezt ő nem fogja tőlem meghallani. Eltemetem magamba, valahova jó mélyre, hogy ne lássa senki. Megriaszt az agresszív, letámadó érvelés, ahol minden eszköz megengedett: szúró (soha el nem maradó) megjegyzések, kinyilatkoztatott ítélet, az empátia szinte teljes hiánya, a nekem-van-igazam felsőbbrendű bizonyossága. Bármennyire is kapálózom ellene, szép lassan rá kell döbbennem arra, hogy minden erőfeszítésem és közbenjárásom kudarcot fog vallani. Tehetetlenül állok, és végig kell néznem egy olyan szomorújátékot, amelynek egyúttal szereplője is vagyok, mint az ütköző a vasúti kocsikon. A szobában meleg van, engem pedig órák óta ráz a hideg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése