Ismerek olyan embert, aki emlékezetében tartja, hogy kinek, mikor és miben segített, majd erre hivatkozva a megfelelő időpontban viszonzást vár el. A „szívesen” szócska segítségével álcázza az előzőleg alaposan kiszámított folyamatot, és titokban mohón dörzsöli a kezét, hogy újból lekötelezett magának valakit, miközben lázasan gondolkodik azon, hogy mivel háláltathatná meg a „jótettet”. A közmondást a legortodoxabb módon értelmezi: a jó számára a viszonzás szinonímája, a várás pedig elvárásként jelenik meg.
Erre a típusra a személyes kapcsolatok üzletszerű kiépítése jellemző: olyan emberekkel igyekszik körülvenni magát, akiket bármikor elszámoltathat a hozzá való viszonyukról, felróhatja nekik áldozatos segítségét, tetszeleghet a mártír szerepében, érzelmileg zsarolhatja őket, vagy éppen követelőzően léphet fel velük szemben. Ha az elvárt jótétemény nem következik be, akkor hálátlannak bélyegzi „ügyfeleit”.
A „tartozások” állandó elkönyvelése és az ismerkedés eleve elrendelt szabályai leszűkítik a lehetőségeit, és egy idő után csak arra terjed majd ki a figyelme, hogy felmérje: származik-e valamilyen érdeke abból, hogy rámosolyogjon valakire. A patikamérlegen lemért gesztusok, dekázott mondatok, pontosan meghatározott céllal elvégzett cselekvések tagolják az életét. Leltárszerűen vezetett kiadás és bevétel, kényszeresen számontartott adok-kapok, az egyensúly legcsekélyebb megbillenése esetén kétségbeesett számolgatás. És rettegés attól a felismeréstől, hogy az ajándéknak szánt életet egyszer neki is vissza kell adnia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése