Ma jutott eszembe először, hogy nem vagyok otthon. Hátizsák és szék a szekrényem, más ágyában és ágyneműjében alszom, idegen tányérból eszem. És amikor egy házzal odébb megyek, mindent bepakolok a hátizsákba, és az új helyen kezdődik az egész elölről. Ez így megy egy hónapig, közben ugyanezt legalább ötször eljátszom. Mindvégig a családtagjaim között vagyok, csak ugye nekem kell a nyakamba vennem széles Erdélyországot, ha már ilyen szépen szétszóródtak mindenfelé (Várad, Kalazsvár, Vásárhely, Csík, „Sápsiszángyér”, Gyulakuta), és egyesek nekifogtak gyereket szülni, mások pedig öregedni. Ja, és csak nekem nincs autóm, hogy félreértés ne essék.
Szép lassan odajutok, hogy a szegedi kollégiumi szoba „otthonabb” lesz, mint a testvéreim vagy a szüleim lakása. A keresztanyámé sosem lesz idegen, mert két évig laktam nála. Máshol vendégnek érzem magam, pedig senki sem viselkedik így velem. Nem az idegenség vagy a sok távollét miatt. Hanem mert nem a saját dolgaim között vagyok, többnyire mások idejéhez, életéhez alkalmazkodom, és ez gyökeresen eltér az enyémtől. Kifáraszt a vakáció.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése