Párizsiak

Furák ezek a franciák. A metrón gondolkodás nélkül félrelöknek, ha nem törtetsz fel idejében a kocsira, a kijáratnál viszont megtartják neked az ajtót, hogy az ellenszél vissza ne csapja. Sőt, egyik-másik meg is köszöni, ha te tartod meg nekik az ajtót. Átszállásnál óvatosan kell keringőzni az emberek között, mert csak jönnek szembe, mint a marhák. Ha nem ugrasz félre, a vállad bánja. Általában kiválasztok egy „tankot”, s mögötte átjutok valahogy a tömegen.

Leárazás. Mindenki a boltokban, keres, próbál, fizet. A ruhák java a földön. A Zarában éppúgy, mint a Mangóban, csak néhány bolt kivétel. Egyik-másik blúzon látszik, hogy a földről vették fel, s úgy került vissza a fogasra, mert kissé megtaposott állapotban van. Lány kijön a próbafülkéből, kezében négy blúz: ez a három nem kell, ez kell. És nem az öltözőért felelős kezébe adja a ruhákat (aki ott áll tőle egy méterre, hogy átvegye őket a számmal együtt), hanem laza mozdulattal leengedi a földre.

Az üzletben kiszakad egy zacskó, a négy alma ötfelé gurul. Felajánlom a „károsultnak” a saját, még üres zacskómat, én tépek magamnak másikat. Legalább háromszor elmondja, hogy milyen kedves vagyok, és hogy ez milyen rendes volt tőlem. Megkérdezem, hogy segítsek-e összeszedni az almákat. Válasz: dehogy, ez a bolt alkalmazottainak a dolga, nem az ő [a vásárló] hibája, hogy a zacskó kiszakadt. De nagyon köszöni a zacskót, igazán nagyon kedves vagyok. Mosoly, és ezzel új almák keresésére indul. Most már emlékszem, miért nem akarok frankofón országban letelepedni.

A lapta

Tempetőfi és Szekler is megdobott, ideje lenne elkapni. Most csak felsorolom a filmeket, ugyanis  dög vagyok írni róluk, mert tartalmat nem fogok, az megvan a gúgelben, személyes benyomást még annyira sem, mert az úgysem érdekel senki; úgyis mindenki csak a filmcímekre kíváncsi, hogy besorolhasson az általa kialakított kategóriába; Sultanus és Szekler jól leírtak már párat, kereshetek újakat. 

A „keleti filmek” kategóriában A mennyország gyermekei és az Osama az elmúlt néhány hónap nagy filmélménye, illetve a Waltz with Bashir és a Persepolis. Utóbbi kapcsán elgondolkodtam azon, hogy mégis kellene melltartót viselnem, mert akkor tehetnék belé jázminvirágokat. Lars von Trier horrorja, az Antikrisztus is ide kívánkozik. Aztán van egy dán film, az Ádám almái, azaz a „Danish pie”, enyhén neonáci színezettel. Zámérikai filmeket most nem sorolnék, inkább egy románt: a California dreamin’-t (Nemescu sajnos meghalt, a franc esne Ali Imranba).

Két rajzfilm maradt hátra: az egyik az Eszeveszett birodalom, abból is az első rész, és kéretik magyar szinkronnal megnézni. Ez az a rajzfilm, amelyiknek a szinkronja fényévekkel jobb az eredetinél. A másik pedig az Up. Bár a Pixar rövidfilmjei sem rosszak (vagy inkább: talán azok még jobbak), a Boundin’ a szó legszorosabb értelmében mindig feldob.

Tisztelt Jobbik!

Titeket is zaklat a Jobbik a mindig más címekről elküldött hírlevelekkel? Legalább két embert ismerek, akiket igen. Most lett tele a hócipőm velük, úgyhogy írtam nekik. Írjatok ti is erre a címre: jobbik@jobbik.hu Hátha lesz valami foganatja. A levelem szövege szerzői jogdíj nélkül felhasználható. Tisztelt Jobbik!  Ezúton kérem, hogy az e-mail címemre (mindig más feladótól) érkező kéretlen levelek küldését megszüntessék. Nem tudom, milyen úton-módon jutottak hozzá az e-mail címemhez, miután ez nem volt publikus sehol. Sosem kértem a Jobbik hírlevelét, ezután sem tartok rá igényt. Annál is inkább, mert nem vagyok magyar választópolgár, és ez a fajta agresszív kampányolás kifejezetten rossz színben tünteti fel önöket, ennek pedig a magyar állampolgárságú barátaim előtt is hangot fogok adni. Tisztelettel: (név)

A hazugság természete

Ne szépítsük, átvertek. Lehetne úgy nevezni, hogy nem mondott igazat, elferdítette a valóságot, megvezetett. De a legegyszerűbb mégiscsak az, hogy átvertek. Méghozzá csúnyán. Én pedig kis naiv voltam, sokáig észre sem vettem. A kisebb hazugságokat elhiszem (ide jár egyetemre, ott dolgozik, ezt csinálja stb.), mivel - hála az internetnek - nem tudom ellenőrizni, és hát meg sem fordul a fejemben, hogy miért hazudja valaki azt, hogy pl. mérnökire jár, miközben ez nem igaz. A nagyobb hazugságokat pedig óvatosan adagolja, hiszen tudja, hogy teljesen hülye azért nem vagyok. Vagy talán mégis.

Néhány hónap telt el így, aztán mikor kiderült, hogy többnyire minden hazugság volt, akkor az egyszerűbb út helyett (átvertelek, bocsáss meg) még bonyolultabbá kezdett válni a történet. Újabb, és egyre meredekebb hazugságok, amelyeket már nem hittem el. Jött a sértegetés, személyeskedés, vádaskodás, fenyegetés, hátulról támadás, be nem tartott ígérgetés. Majd részemről a kapcsolat megszakítása.

Sérült-e az egóm? Igen, biztosan sérült. Ahogyan én is. Azt hittem, az őszinteség kölcsönös. Hogy az egyébként is felvállalható dolgokat el lehet mondani. És az a fura, hogy bármennyire is szeretnék (vagy inkább: szerettem volna) hinni, már nem megy. Nem hiszem már el talán az igazságot sem. Sőt mi több: sajnálni sem tudom már. Eddig úgy gondoltam, hogy azt az embert, aki egy egész életet talál ki magának, és ezt hónapokon keresztül viszonylag következetesen eljátssza, sajnálni kell. Mert egyedül van, mert szomorú, mert barátokat keres. És úgy gondolja, hogy csak akkor tud barátokat találni, ha elrejtőzik egy kitalált élet mögé. Sokáig haragudtam rá. Már nem. Kitalált személyre nem lehet haragudni, a „kitaláló” pedig már nem érdekel.

Anyáim napja

Mert nekem több van. Van először is az én legjobb édesanyám. Jelenleg a világ másik felén alszik, tegnap volt 61 éves. Ő a Legfőbb Anya. Ő az, akivel kézen fogva lehet sétálni Budapest utcáin, akivel első éjjel biztosan együtt alszom, ha egyedül megyek haza, akivel hajnalig nézzük a Fekete várost (közben pattogatott kukorica), és akivel nem tudsz úgy elmenni egy kertészet mellett, hogy ne vennél legalább egy cserép virágot. És akit mindig elviszek „a szoknyáshoz”, mert mindketten szoknyabolondok vagyunk. Aztán van Nagyi. Ő volt az én „öreg anyám” (sic!), aki mindig elmondta, hogy „te pont olyan vagy, mint az anyád: makacs, és sosem öltözöl fel”. Mi tagadás, igaza volt. Rá sosem lehetett úgy igazán megharagudni, és ő is képtelen lett volna bármiféle haragtartásra. De róla a legnehezebb most írni, még mindig nagyon fáj a hiánya. Zsuzsi néni a keresztanyám, nála laktam az iskola utolsó két évében. Pótanya és bizalmasom volt egyszerre: neki mondtam el először Fülest, tanácsokat kaptam tőle, elpanaszoltam az iskolás gondjaimat. Ha Zsuzsi néni, akkor házi csoki és karamellkrém. Na meg a periódusos rendszer. Betéve tudtam az egészet vegyjelestül, elektronszerkezetestül, atomtömegestül. Neki van a családban a legvajasabb szíve (gyerekkori nyelvújítás a vajszívűből). És most megnézem, ott van-e skype-on.

Fogadkozom

Türelmesebb leszek. Elszámolok tízig, mielőtt sértegetni kezdenék. (Hátha valami velősebb jut az eszembe.)  
Kevesebbet bőgök. (És kizárólag akkor, ha van erre fogékony közönség is.)  
Ha sótlan a pogácsa, nem mentegetőzöm azzal, hogy kevés sót szoktam használni. (Kivéve ha vendég van.)  
Ha a feministát szitokszóként használják, nem fogok lelkes felvilágosító kampányba kezdeni arról, hogy a feminista nem jelent férfigyűlölőt. Hanem türelmesen elmagyarázom neki a tényállást. Már ha van értelme. (Kivéve ha az illető kifejezetten ellenszenves. Olyankor inkább felerősítem benne ezt az érzést, hogy jobb sorsra érdemes nőtársaimat megkíméljem tőle.)  
Ha becsmérelik a szakmámat, nem sértődök meg. (Hanem beviszem az illetőt a kabinba, s odateszem szinkronozni.)  
Találkozom néhány barátommal, akiket régóta vagy egyáltalán nem láttam (még). (Feltéve hogy ez nem ütközik heves ellenállásba a másik oldalon.)  
Megülök a fenekemen, nem megyek más országba. Egy darabig. (De minimum addig, amíg ki nem mostam az összes szennyest.)  
Elmegyek a tízéves érettségi találkozóra, és nem fogok utána Fülesnek szarkasztikus megjegyzéseket tenni a többiek öltözködésére, állapotára, kinézetére. Hanem magamba szállok, és előbb szégyenkezve belenézek a tükörbe. (Feltéve hogy egyáltalán meghívnak.)  
Ezentúl nem poénkodok többet, hanem komolyan veszem az életet. Öregszem: egy ilyen élemedett nő ne viháncoljon, hanem cipelje megadóan a hátán az élet súlyos keresztjét. (Csak Füles ne vihogna s ne csiklandozna annyit, amikor megpróbálok „viselkedni”.)  
A fentieket pionír becsületszavamra fogadom. (Bár nem tudom, mennyire számít igazi pionírnak az, aki az avatáson inkább B.L. kék szemét nézte, és az esküszöveget azért nem mondta, mert nem értette, mit akarnak tőle.)