A hazugság természete

Ne szépítsük, átvertek. Lehetne úgy nevezni, hogy nem mondott igazat, elferdítette a valóságot, megvezetett. De a legegyszerűbb mégiscsak az, hogy átvertek. Méghozzá csúnyán. Én pedig kis naiv voltam, sokáig észre sem vettem. A kisebb hazugságokat elhiszem (ide jár egyetemre, ott dolgozik, ezt csinálja stb.), mivel - hála az internetnek - nem tudom ellenőrizni, és hát meg sem fordul a fejemben, hogy miért hazudja valaki azt, hogy pl. mérnökire jár, miközben ez nem igaz. A nagyobb hazugságokat pedig óvatosan adagolja, hiszen tudja, hogy teljesen hülye azért nem vagyok. Vagy talán mégis.

Néhány hónap telt el így, aztán mikor kiderült, hogy többnyire minden hazugság volt, akkor az egyszerűbb út helyett (átvertelek, bocsáss meg) még bonyolultabbá kezdett válni a történet. Újabb, és egyre meredekebb hazugságok, amelyeket már nem hittem el. Jött a sértegetés, személyeskedés, vádaskodás, fenyegetés, hátulról támadás, be nem tartott ígérgetés. Majd részemről a kapcsolat megszakítása.

Sérült-e az egóm? Igen, biztosan sérült. Ahogyan én is. Azt hittem, az őszinteség kölcsönös. Hogy az egyébként is felvállalható dolgokat el lehet mondani. És az a fura, hogy bármennyire is szeretnék (vagy inkább: szerettem volna) hinni, már nem megy. Nem hiszem már el talán az igazságot sem. Sőt mi több: sajnálni sem tudom már. Eddig úgy gondoltam, hogy azt az embert, aki egy egész életet talál ki magának, és ezt hónapokon keresztül viszonylag következetesen eljátssza, sajnálni kell. Mert egyedül van, mert szomorú, mert barátokat keres. És úgy gondolja, hogy csak akkor tud barátokat találni, ha elrejtőzik egy kitalált élet mögé. Sokáig haragudtam rá. Már nem. Kitalált személyre nem lehet haragudni, a „kitaláló” pedig már nem érdekel.