Párizsiak

Furák ezek a franciák. A metrón gondolkodás nélkül félrelöknek, ha nem törtetsz fel idejében a kocsira, a kijáratnál viszont megtartják neked az ajtót, hogy az ellenszél vissza ne csapja. Sőt, egyik-másik meg is köszöni, ha te tartod meg nekik az ajtót. Átszállásnál óvatosan kell keringőzni az emberek között, mert csak jönnek szembe, mint a marhák. Ha nem ugrasz félre, a vállad bánja. Általában kiválasztok egy „tankot”, s mögötte átjutok valahogy a tömegen.

Leárazás. Mindenki a boltokban, keres, próbál, fizet. A ruhák java a földön. A Zarában éppúgy, mint a Mangóban, csak néhány bolt kivétel. Egyik-másik blúzon látszik, hogy a földről vették fel, s úgy került vissza a fogasra, mert kissé megtaposott állapotban van. Lány kijön a próbafülkéből, kezében négy blúz: ez a három nem kell, ez kell. És nem az öltözőért felelős kezébe adja a ruhákat (aki ott áll tőle egy méterre, hogy átvegye őket a számmal együtt), hanem laza mozdulattal leengedi a földre.

Az üzletben kiszakad egy zacskó, a négy alma ötfelé gurul. Felajánlom a „károsultnak” a saját, még üres zacskómat, én tépek magamnak másikat. Legalább háromszor elmondja, hogy milyen kedves vagyok, és hogy ez milyen rendes volt tőlem. Megkérdezem, hogy segítsek-e összeszedni az almákat. Válasz: dehogy, ez a bolt alkalmazottainak a dolga, nem az ő [a vásárló] hibája, hogy a zacskó kiszakadt. De nagyon köszöni a zacskót, igazán nagyon kedves vagyok. Mosoly, és ezzel új almák keresésére indul. Most már emlékszem, miért nem akarok frankofón országban letelepedni.