Your daily one-minute reading

I am in the middle of a translation, and on the website of the Hungarian Institute for Forensic Sciences I found two departments: Antemortem Analytical Department and Postmortem Analytical Department.

Life is the period between antemortem and postmortem.

Napi egyperces

Éppen fordítok valamit, és a Toxikológiai Szakértői Intézet oldalára jutottam el, amikor szembejött velem az intézethez tartozó két osztály neve: az Antemortem Analitikai Osztály és a Postmortem Analitikai Osztály.

Az élet az antemortem és a postmortem közötti időszak.

A csendben maradás ára

Olvasom a Csányi-interjút a 168 órában. Aztán eszembe jut egy másik interjú, amit kb. egy éve adott, és a menekültek befogadásával kapcsolatban ez volt benne: „Csakhogy ők nem akarnak egyesével lenni, nem akarnak beilleszkedni.”

Így, egyszerűen, ezekkel a szavakkal. Mert ő tudja, naná. Mindegyikről. Egyenként. Hogy nem akarnak, értitek? Mert ezek ilyenek. Egy homogén csoport, mind ugyanúgy gondolkodnak. És nem akarnak egyesével lenni (vagyis jönni). Amúgy Csányi Vilmos szeretne egyesével menni? Hátrahagyni a családját a bizonytalanságban? Vagy ő maradna inkább vissza? Vállalva annak a kockázatát, hogy esetleg meghalnak az úton? Vagy hogy csak 5-10 év múlva találkoznak megint?

Igazából csak azért jutott ez eszembe, mert eszembe jutott egy másik szó is a most megjelent cikket olvasva. A szolidaritás. Na, hát már egyre kevesebben vagyunk, akik egyáltalán szolidarizálni tudnánk (most pont az MTA-val), mert a többit már metaforikus értelemben „elvitték”.

Nem, nincs itt semmi káröröm. Csak fájdalom és csalódottság.

Nagyszüleim, a menekültek

A családi emlékezetben a menekülések története rendkívül hézagos, leginkább hallgattunk róla. Az anyai nagymamám alig beszélt róla, csak egy-egy elejtett mondatból, riadt gesztusból, félszavakból, illetve a rituálisan elmesélt „történetből” lehetett kihámozni ezt-azt. 1944-ben menekültek el Marosvásárhelyről Ausztriáig, keresztanyám karonülő csecsemő volt. „Az úton sokan elvettek tőlünk, amit csak lehetett, a magyarok is.” Egy táborban voltak sok más emberrel együtt. Nagyapám talán egy játékgyárban dolgozott, és karácsonykor a fenyőfára csörgőket akasztottak. Nagyapám jól beszélt angolul, össze is barátkozott néhány amerikai katonával, akik hívták Amerikába. Nem ment.

Emlékszem Nagyi elfelhősödő arcára, amikor „a menekülés” került szóba. Gyerekkoromban nem értettem pontosan, hogy ez micsoda, csak annyit érzékeltem, hogy valami rettenetes dolog lehet, ha Nagyi ennyire nem akar róla beszélni. Félt. Még öregkorában is. „Nem akarod te azt tudni, fiam”. Háborús filmet nem is néztem vele soha. Krimit is ritkán, mert minden pisztolylövésre összerezzent. Elmesélte, hogy az egyik barátnője családja nem menekült el (vagy nem tudtak elmenekülni?), és mikor végül hazamentek, nem találták őket sehol.

Az apai nagymamámmal erről szinte sosem beszéltünk. Öreg volt, messze lakott, ritkán láttuk. Gyerekként kicsit féltem is tőle, azt hiszem. Szikár, száraz természetűnek tűnt, és csak akkor lágyultak meg a vonásai kissé, amikor a gyerekeiről beszélt. Beszélni sem beszélgettünk igazán. Három fiú, a legkisebb '42-ben született. „Féltem. Nagyon féltem. De nem lehetett mutatni” – ezt mondta, amikor a háborúról kérdeztem.

Nem meséltek arról, hogy mit hagytak hátra, hogy mit kaptak visszaérkezéskor, hogy milyen volt „az út”, a tábor, a katonák, a többi civil. De ötven évvel később is kiült a szemükbe a félelem, és másra terelték a szót.

Nézem a menekültekről megjelenő képeket. Holtfáradt anyák, karjukon a gyerekükkel. Terhes nők. Kisgyerekes apák. Középkorúak. Fiatal férfiak. Gyerekek, egyedül. Öregek. Talicskában ülve, ölben szállítva, szekéren, gyalog, lélekvesztőkön, kerekesszéken.

A világon jelenleg több mint 68 millió ember kényszerült a lakóhelye elhagyására.

(Itt nézegethettek statisztikákat.)

Az új családegyesítési rendszerről

Megtelt az internet azzal, hogy a Bundestag megszavazta az oltalmazottakra vonatkozó családegyesítési törvényt, és sokan csodálkoznak, hogy az emberi jogokért kiálló Zöldek miért nem szavazták meg (a barnaingeseket most hagyjuk). Megmondom. A jogszabály rendkívül szigorúan korlátozza a családegyesítést:
- havonta összesen ezer ember jöhet
- házastárs, kiskorú gyermek számít családnak
- vagy a már itt lévő kiskorú gyermek szülei
- plusz még vannak ún. „súlyos helyzetek”, de ezeket még szigorúbban szabályozzák, ha lehet.

Sokak szerint ez jó. Én azt mondom, hogy nem jó. Nem kifejezetten rossz, de jónak nem jó. És nem azért, mert fanyalgó libsi volnék, akinek semmi sem elég jó, hanem mert megint az emberi jogok húzzák a rövidebbet a politika kedvéért.

A módszer ismerős: oszd meg és uralkodj. Aki belefér a fenti kategóriák egyikébe, annak talán sikerül idehozni a családját. Valamikor. Mindenki más pedig kapja be, ha a családjában idős/beteg szülők vannak, vagy a testvére pont idén lett 18 éves (és korábban nem jöhetett, mert az oltalmazottaknak nem engedélyezték a családegyesítést). Netán ő maga lett időközben 18 éves, és ezért nem hozhatja az anyját – aki nélkül az elmúlt 2-3 évben kellett felnőnie. Azaz simán halálra, nincstelenségre, vagy „csak” nélkülözésre és kilátástalanságra ítélnek egy csomó más embert, teljes mértékben önkényes alapon. Az oltalmazottaknak két éve ígérgetik, hogy „majd 2018-ban hozhatják a családjaikat”. Ehhez képest most meghatároznak egy szűk csoportot az oltalmazottakon belül, akiknek nagy kegyesen biztosítanak jogot (ami egyébként itt alapjog, és egyáltalán nem korlátozódik a házastársakra és a kiskorú gyermekekre, hanem a családtagok együttéléséről szól), a többinek meg nem. Ez megosztottsághoz vezet az oltalmazottakon belül is. Ráadásul – és ezt nem győzöm eléggé hangsúlyozni – teljes mértékben önkényes feltételeket szabnak. Az egyik cikkben így fogalmaznak a Zöldek: das Recht auf Zusammenleben mit der Familie ist nicht kontingentierbar. (A családdal való együttélés jogára nem lehet kvótákat meghatározni.)

Továbbá: még több bürokráciával jár az egész, az érintettek családjai számára pedig nem lesz átláthatóbb a helyzet. Nem tudni, hogyan, járnak el, egészen pontosan kik döntenek és milyen hatáskörben (több szerv vesz benne részt, amivel nő a bürokrácia), mikor állapítják meg a havi ezres számot, és főleg: mennyit kell még ezután várakozni.

Mellékesen a szakértők, az önkéntesek és a civil szervezetek (és én) már régóta figyelmeztetnek arra, hogy a családegyesítés akadályozása egészen konkrétan az integráció ellen működik. Iszonyú nehéz tanulni, munkát keresni, vagy csak egyszerűen barátkozni, ha közben a háborúban ragadt családodért aggódsz. Hogy van-e elég ételük, pénzük. Hogy vajon azért nem hívtak-e, mert nincs áram, vagy más baj van.

Gondolj bele, nyájas olvasó, hogy van egy 20 éves húgod vagy lányod, tőled 5-6 ezer kilométerre. És nem mehetsz oda hozzá, ő pedig nem jöhet hozzád. Félúton sem találkozhattok. Napközben sem megy nagyon ki a házból, mert ugyan nem lőnek, de folyton vannak hírek rablásról, nemi erőszakról, gyilkosságról. Ő pedig ott ül, telnek az évek az életéből, és te semmit sem tehetsz.

Vagy hogy a nagymamád, aki részben felnevelt, nagyon beteg. Itt kacagva ellátnák, kapna egy vitaminkoktélt, némi szívaszpirint, és még élne 5-10 évet. De nem jöhet. Vagy az apád, aki ezelőtt 3 évvel azt mondta, hogy „menj, mert 16 évesen még fiatal vagy, könnyen tanulsz, és majd jövünk mi is az anyáddal, és megint az ő főztjét eheted”.

És most ezzel a tudattal, ennek a súlyával menj, tanulj meg egy teljesen új nyelvet (de gyorsan). Vagy találj munkát (de gyorsan. És jót.). Szokd meg a helyi dolgokat (ezt is gyorsan, naná). Fecsegj gondtalanul a kollégákkal arról, hogy mennyire idegesítő az a sok kurva galamb az utcákon, mert teleszarnak mindent, és nem félnek a biciklistáktól sem. És úgy egyáltalán: élj úgy, ahogy mi elképzeljük, temess magadba minden érzelmet, és ne követelőzz, mert te csak egy oltalmazott vagy, akinek az érzései egész egyszerűen nem olyanok, mint egy emberé. Neked nincs jogod félteni a családtagjaidat, aggódni értük, belebetegedni a hiányukba és a folyamatos szorongásba. Ha mégis, akkor nyilván gyenge vagy, és szedd már össze magad. Mert mi, akiknek megadatott az a luxus, hogy fogalmunk sincs, mi az a háború, az otthonunk nyugalmából ezt mondjuk. Majd felállunk a tévé elől, kikapcsoljuk a számítógépet, és családi hétvégét szervezünk.

Stop szendvicskészítők

Olvasom a hírekben, hogy készül egy törvény, amely alapján meg akarják büntetni a menekülteket segítőket. Tessék mondani, a Magyar Vöröskereszt hány évet kap majd? Kint voltak Zákányon. Igaz, hogy csak az első két vagonnak osztottak ételt, és igaz, hogy azt is lefilmezve, lefotózva, dokumentálva, hogy mindenki lássa, micsoda hőstettet visznek véghez. Igaz, hogy a többi 10 vagon az önkénteseknek (értsd: nekünk) maradt, akik gyakran a saját pénzünkből vásároltunk ételt. És akikre a hivatalnokok rászóltak, hogy a határzáráskor tartott sajtótájékoztatón „legyenek csendben” (hiába na, a sajtótájékoztató kutyafontos dolog). Az is igaz, hogy olyan arroganciával még életemben nem találkoztam, mint ott, azoktól az emberektől, akiknek elvileg a fizetett munkájuk a segítségnyújtás volna. 

Ezúton szeretném jelezni, hogy visszaeső szendvicskészítő és -osztogató vagyok. Sőt: beszélgettem is a menekültekkel. Még sőtebb: információt szolgáltattam. Értsd: elmondtam, hogy mit olvastam a hírekben, és mit tapasztaltam a határon, a Keletiben stb. (pl. azt, hogy szervezett buszoztatás folyt Szeged és az osztrák határ között, és azt nem Soros György szervezte). Még a kivezényelt határőrökkel, katonákkal, rendőrökkel sem átallottam beszélgetni (lásd még: határmegfigyelés, bár nem szerveztem én rajta semmit, kimentem, oszt ott voltam), ráadásul ketten nekem szolgáltattak információkat „a helyzetről”. A mea maxima pedig nyilván az, hogy mindezek tetejébe egy menekült a párom. Akinek segítettem eligazodni a német törvények útvesztőjében (ingyen, szóval hátha megúszom egy felfüggesztettel).

Tartózkodási jogcímet nem szereztem senkinek, az a magyar/német állam feladata, úgyhogy kérem feljelenteni a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalt. Ja, meg a magyar államot is a letelepedési államkötvények miatt.

Kíváncsi vagyok, hogy az irgalmas samaritánusnak milyen büntetést szabna ki a magyar kereszténydemokrata igazságszolgáltatás.

Szurikáták és emberek

Meghalt egy szurikáta, és szinte felrobbant az internet. A gyereket nagyjából meglincselnék, ha lehetne (nem, nem azt fogja megtanulni belőle, hogy máskor ne csinálja, hanem hogy máskor titokban csinálja), és zokogunk virtuálisan, szakad meg a szívünk.

Meghal hatvan ember, köztük nők, gyermekek, újságírók. Az egyik része terrorista, a másik minek ment oda. Ennyi. Mert aki terrorista/minek ment oda, az már nem ember. Azt nem kell sajnálni, annak nincs családja, nincsenek emberi érzelmei, nincsenek igényei (és ne is legyenek), ne akarjon egyenlő jogokat. Elégedjen meg azzal, amit kap, és ne ugráljon. Akit dehumanizáltak, az nem baj, hogy meghalt, mert igazából nem is volt méltó az életre. Vannak „a terroristák” (vagy minimum potenciális terroristák – ismerős?) és vagyunk „mi”. Fekete és fehér. A haza nem lehet ellenzékben. És különben is sorosgyörgy.

(Párhuzamként: a menekültek elégedjenek meg a nyáron 40 fokos konténerrel a semmi közepén. A cigányoknak ott a közmunka, a nőkkel majd nagy kegyesen átfogó megállapodást kötnek, az indiánok se ugráljanak a szakrális területeik miatt stb.)

Nem, itt nem az a kérdés, hogy „kinek van igaza” meg hogy „kié a föld” (pont Kelet-Európában igazán tudhatnánk, hogy ez nagyjából az avarok óta problémás), hanem arról, hogy hatvan ember halála nem éri el az ingerküszöböt annyira, hogy legalább sajnáljuk őket. Kifogások keresése, hibáztatás, káröröm nélkül. Nem kell egyetérteni a politikai céljaikkal. Nem kell egyik oldalra sem állni – annál is inkább, mert nem két oldal van, hanem sokkal több. Hanem belegondolni, hogy meghalt hatvan ember. Valakinek a gyereke, a férje, a felesége, az unokahúga, a nagyapja, a barátja.

Hatvan ember nincs többé.

Marks of my birth

Tuesday morning, minus 2 degrees. The hairstyle doesn't keep at all.
It doesn't matter, though. I am sitting in the surgeon's office.

– Which birthmark do you want removed?
– Well, there is this big one on my back, and also I knocked it against the window frame, and a chunk came of as well, so definitely this one. Then there are these two, they are always rubbing against my pants. And these two on my shoulder.
– Well... I usually suggest 2-3 at a time, because it is a bit uncomfortable for the body, if it's too much at once.

I look at him.

– I have a sinus lift with osteoplasty and a dental implant on Thursday, so to be honest, I am not that scared by all this.

He smiles gently.

– Well, if you are sure... All right then, please undress.

(Undressing.)

– Oh, and this one from the side. It's the same now anyway, isn't it?
– Well, yeah, it is.

Betadine, anesthetic injections all around (based on the pain, I notice that my skin is very sensitive on my side). He cuts them off and out, stitches. There is no pain, but it is a very weird feeling to have your flesh cut and you not feeling it.

– You can come back on the second day of Easter so I can remove the stiches.
– Well... I am going back to Germany on April 1st, so I would like to come earlier.
– Well... you can come next Friday then. That's ten days, which is all right.

(During this time I also learned that parasitosis is still widespread in Romania compared to other European countries (and here comes that long medical word for it), because of the high number of shepherds, since this parasite infects humans through the sheep and the dogs.)

The night will be exciting, because I'll be able to sleep on my left only, since on my back and on the right side there are these wounds that feel like small needles. Since today, my mum calls me her little politraumatised baby. I wonder what she will say on Thursday.

Az anyám jegyei

Kedd reggel, mínusz két fok. A frizura lóg, de nem számít.
 Ülök a sebésznél.
– Melyik anyajegyet szeretné levetetni?
– Ez a hátamon lévő nagy, ráadásul októberben belevágtam az ablakkeretbe, leszakadt belőle egy darab, úgyhogy ezt mindenképpen. Aztán van ez a kettő, ezek dörzsölődnek a nadrágomhoz. Meg még ez a kettő a vállamon.
– Hát ez... szóval általában két-hármat szoktam javasolni egyszerre levételre, mert a szervezetnek azért kellemetlen, ha egyszerre sokat veszünk le.
Ránézek.
– Csütörtökön csontpótlásom lesz sinus lifttel és implantátummal, szóval az az igazság, hogy most annyira nem ijesztett meg.
Finoman elmosolyodik.
– Hát ha biztos benne... Rendben, akkor vetkőzzön le.
(Vetkőzöm.)
– Ja, és még ezt is innen oldalról, de ez már mindegy, nem?
– Hát igen, végülis már tényleg mindegy.

Betadin, körbeszurkálja őket párszor (az oldalamon nagyon érzékeny a bőr, állapítom meg a tűszúrás alapján). Le- és kivagdossa őket, varr. Nem fáj, de nagyon fura érzés, amikor a húsodat vagdalják, és nem érzed.
– Akkor húsvét másodnapján jöhet, hogy kivegyem a varratokat.
– Hát... én április 1-jén visszautazom Németországba, szóval annál korábban jönnék.
– Hát... akkor jövő pénteken mondjuk jöhet, az tíz nap, az már tulajdonképpen jól van.

(Időközben megtudtam, hogy Romániában még mindig nagy a parazitózis aránya a többi európai országhoz képest (és itt jön egy hosszú orvosi szó), mivel sok a pásztor, és ez a parazita a juhok és a kutyák révén kerül az emberbe.)

Az éjszaka lesz izgalmas, mert kizárólag a bal felemen alhatok, a hátamon és a jobb oldalamon a sebek ugyanis beálltak tűpárnának. Anya reggel óta az én kis politraumás gyermekemnek szólít. Kíváncsi vagyok, mit fog csütörtökön mondani.

Békét – menet nélkül

Elolvastam, hogy mi a Békemenet legfőbb üzenete. Ez: „Ma azok ellen „a Brüsszelben tanyázó társadalommérnökök ellen” kell harcolni, akik meghaladottnak tartják a nemzet konstrukcióját, és egy kevert, migránsokkal feltöltött társadalmat képzelnek el. A Békemenet ennek a harcnak a része – mondta Bayer Zsolt.”
A Brüsszel elleni harcra most nem térek ki. Írtak róla elegen.
A nemzet konstrukciójára egy kicsit azért kitérnék, mert kisebbségiként a politikai nemzet alkotmányilag nem kér belőlem, a kulturális nemzetnek egy része kérne, de közben titokban románnak tart, egy része kér és elfogad, egy részéből pedig én nem kérek. Erdélyiként nézve egy etnikailag homogén nemzetállam rendkívül veszélyes gondolat. Főleg úgy, hogy a dédanyám etnikailag homogén szász volt, a felmenők között pedig állítólag van Bécsből Székelyföldre migrált udvarhölgy is. Akkoriban még úgy mondták, hogy Székelyföldre ment férjhez. A szülőfalumat pedig részben igazi, autentikus, őshonos taljánok alapították.
Maradjunk inkább az első mondat utolsó részénél: a kevert, migránsokkal feltöltött társadalomnál. A fentiek alapján egyrészt megállapítható, hogy Erdély az elmúlt ezer évben egy kevert, migránsokkal feltöltött társadalom. A feltöltött annál is inkább stimmel (hoppá, ez egy német szó), mivel volt itt pár pestisjárvány, dúlt a tatár, a török, a bécsi sógorok, úgyhogy konkrét betelepítési hullámok voltak: szászok, románok, örmények, olaszok stb. Most akkor vagy az van, hogy a Brüsszelben tanyázó társadalommérnökök már az elmúlt évszázadok magyar uralkodóit is behálózták, netán ők maguk voltak brüsszeli társadalommérnökök (mert arra gondolni sem merek, hogy mi van akkor, ha a nemzetfogalom változott az évszázadok során), vagy az, hogy Erdély mindig is egy kevert, migránsokkal feltöltött társadalom volt. Amelynek egyik szülöttje vagyok én is. Vagy akkor én is egy Brüsszelben tanyázó társadalommérnök vagyok, csak nem tudok róla. És innentől Umberto Eco kellene átvegye a szót, mert kezdenek összekuszálódni a narratív szálak. Vissza a mondatunkhoz. Elmondom, miért problémás nekem ez a mondatrészlet. A kevert olyan, mint a korcs kutya. Ami ugye többnyire a sintértelepen végzi. A kevert az olyan, mint a fajgyalázás (művelt olvasóknak: Rassenschande). A kevert olyasmi, mint a korcsitúra, ahogy nálunk mondják a nem fajtatiszta kutyákra. Kedves olvasóm: te hogyan éreznéd magad, ha valaki azt mondaná neked rólam, hogy az, akivel az életemet összekötöttem, egy nemi erőszaktevő, agresszor, mocskos állat? Akinek (ha orvos lenne), el kellene venni a diplomáját, szanaszét kellene verni a fejét, majd utána börtönbe kellene csukni? Akivel feltöltötték a társadalmat, mintha az valami pöcegödör lenne, ahova alacsonyabb rendű embereket öntenek? Akivel én fajgyalázó kapcsolatban élek, az esetleges gyerekeink pedig korcsok lesznek? (Lásd még: sintértelep, hogy ne hozzak történelmi párhuzamokat.) Hogy én áruló vagyok, mert egy nem magyar, nem fehér, nem keresztény embert szeretek? Hogy megérdemelném, hogy csoportos nemi erőszak áldozata legyek pusztán azért, mert nem annak a valakinek az elképzelései szerint élek? Vagy tudnád-e a szemembe mondani, hogy te azért mész a Békemenetre, mert egyetértesz a fentiekkel? És valóban, őszintén ezt gondolod-e? Nem az érdekel most, hogy de vannak „köztük” rossz emberek, és természetesen vannak kivételek. Vannak rosszak, naná. Ez olyan evidencia, hogy nem is értem, miért írom egyáltalán le. Mindenhol, minden színben, minden vallásban és vallástalanságban. Köztük és köztünk is. Mert nincs különbség közöttünk. Vannak olyanok, akik behajtanak az emberek közé, mások diákokat vadásznak le egy iskolában vagy egy szigeten, ismét mások nem tudják túltenni magukat a visszautasításon, és ezért lúgot öntenek arra, akit állítólag szeretnek, mások kivégeznek egy újságírót a menyasszonyával, vagy megerőszakolják a saját lányaikat. A Békemenet nem arról szól, hogy de azért vannak köztük is blablabla (ami egyébként még mindig problémás). A Békemenet általánosít. Erről szól ez a mondat, erről szól a másik idézet is. A Békemenet megbélyegez csoportokat. A Békemenet – gyűlöl. Engem. A Békemenet a migránsok miatt elkorcsosult társadalom ellen menetel. Ellenem. Olyan emberek szervezik, akik a fentieket többször is, hangosan kimondták. Akik azt kívánták, hogy csoportos nemi erőszakot kövessenek el rajtam (pontosabban a magamfajta migránssimogatókon, vagyis rajtam is). Akik mocskos állatnak, hordának neveztek egész embercsoportokat, akiket ki kellene belezni. Ha egyetértesz ezekkel, akkor természetesen menj, ott a helyed, nem tarthatlak vissza. De ha egy apró kétely is felmerült benned, akkor kérlek, ne menj. Nem azért, mert haragudnék, vagy ultimátumot adnék. Nem adok. Azért ne menj, mert fájdalmat okozol vele. Személyesen nekem. Nem valami arctalan ismeretlennek, akinek soha nem kell a szemébe nézned. És még ki tudja, hány ismerősödnek, barátodnak, családtagodnak, aki esetleg nem is meri a fentieket elmondani neked. A béke nem mások (brüsszeli rosszfiúk, migránsok, nők, politikusok, fehérek, feketék, erdélyiek, melegek, satöbbik) ellenében valósul meg, hanem velük együtt. Ha tenni szeretnél a békéért, kérlek, ne okozz fájdalmat.

Tessék, gyűlöletkeltés 2.0 és az eredménye

És ne mondjátok, hogy ez nem ugyanolyan, mint a menekültek vagy a Soros elleni kampány, mert az. Sőt, ha lehet, még rosszabb, mert itt elvileg „közös kulturális gyökerek” fűznek össze. Közös történelem, te jó ég. Ugyanazok az íróink. A nyelvünk. Értjük egymást. Elvileg.
És az is látható, hogy ennek az egésznek semmi köze ahhoz, hogy kinek milyen politikai preferenciája van, mert pusztán a megjelenített ellenség változik: a módszer, a feneketlen és dehumanizáló gyűlölet ugyanaz.

https://444.hu/2018/02/20/elszabadult-a-gyulolet-a-hataron-tuli-szavazok-ellen-hergelo-facebook-oldalon
2004-ben azt mondtam, hogy nekem „ettől a kormánytól” nem kell állampolgárság. Még szimbolikus, vitrinben őrzött útlevélért se, amin magyarul van a nevem. Amin nem azt írják a Mária-Borbála nevű anyámra, hogy Maria-Barbara. Amin rajta vannak az ékezetek. És helyesen. Magyar szavak egy hivatalos dokumentumon, ami rólam szól. Aztán később azt mondtam, hogy a másik kormánytól sem kell. Életem legjobb döntése volt mindkettő. Semmilyen közösséget nem tudok érezni egyik olyan politikai oldallal sem, amelyik bármilyen embercsoport megbélyegzését, megalázását, dehumanizálását előidézi, lehetővé teszi, szítja, a gyűlöletet okosan meglovagolja vagy csak pusztán tétlenül nézi. Egy dolognak viszont örülök: hogy ezt a gusztustalan szennyet egyetlen barátom sem kedveli.

Migránssimogatás másként

„és az egyik ilyen szervezet az kifejezetten a migránsokkal, a migránssimogatással foglalkozik”

Van ebben a videóban (linket lásd lent) egyéb borzalom is, de én most elgondolkodtam azon, hogy ez konkrétan mit is jelent. Van ilyen tevékenységi kör a TEÁOR-ban, hogy „migránssimogatás”?

Mindenesetre én most megyek, és megsimogatom A.-t. Nálunk a migránssimogatás ebben merül ki. Egymást simogatjuk.

Ez amúgy országos terápiaként sem volna rossz ötlet a gyűlölködés ellen. Meggyőződésem, hogy az egymással szemben kimutatott gyengédség és a gyengébbekhez való odafordulás többet érne, mint egy ezredik nemzeti konzultáció. Egy idő után az emberek nem értenék, hogy mi az, hogy migráns. Mert nem fontos.

Videó:
Szél Bernadett nem vehet részt a Soros-tervvel foglalkozó nemzetbiztonsági bizottsági ülésen