Még valami a nyelvtudásról és a tolmácsolásról

Ha kijelenteném, hogy a nyelvi kompetencia leginkább azzal mérhető, hogy az illető a különféle területeken (biológiától a filozófiáig) hogyan teljesít, akkor azzal vádolhattok meg, hogy védem a mundért. Pedig igazam van, de tényleg... Vegyük például az iskolámat. A felvételire való jelentkezés feltétele a felsőfokú nyelvvizsga. Ettől még ugyanúgy felvételiztetnek az adott nyelvből, és az első két hétben kiderül, hogy nem tudsz az adott nyelven. Vagyis tudsz, hát persze, de még több kell. Ezért aztán kíméletlenül hajtanak.

Egy embernek általában egy A nyelve (anyanyelv) van, és egy B (amiről és amire tolmácsol+fordít), aztán lehet még egy, esetleg két C (amiről) is. Ritka az, akinek két B nyelve volna (vagyis két nyelvet bírjon felsőfokon, és mindig napirenden legyen az adott nyelvterületek kül- és belpolitikai, gazdasági, kulturális stb. eseményeivel, alaposan ismerje az intézményrendszert, miniszterek neveit, mozaik- és betűszavakat, és még egy csomó mindent).

A kétnyelvűek nem automatikusan jó fordítók/tolmácsok, ahogyan a felsőfokú nyelvismeret sem jelenti azt, hogy ezzel megvannak a szükséges fordítási/tolmácsolási kompetenciák. Kezdem érteni, hogy miért mosolyognak a tanáraim, amikor a „külsős” azt állítja, hogy magyarként Németországban német anyanyelvűnek nézték. Ilyen ugyanis nincs. Meg lehet tanulni egy nyelvet kiválóan, de sosem anyanyelvi szinten. Sosem fogjuk érzékelni azokat a finom nyelvi árnyalatokat, amelyeket egy anyanyelvű beszélő természetes módon tud. Talán ebbe a legnehezebb belenyugodni.