Történetek a múltamból (3)

Szereplők: egy akkoriban még hároméves unokahúg, egy harmadéves bölcsészhallgató, és a hároméves unokahúg édesanyja, aki egyben a harmadéves bölcsészhallgató nővére.
Történt egyszer, hogy a hároméves unokahúg édesanyjának halaszthatatlan intéznivalója támadt, emiatt megkérte a harmadéves bölcsészhallgatót (aki egyben a húga is volt), hogy egy órán át vigyázzon a hároméves unokahúgra. A bölcsészhallgató ezt készséggel vállalta, annál is inkább, mert az unokahúg éppen déli álmát aludta, tehát igazán kevés gondja lett volna vele. S ha fel is ébred, a hároméves unokahúgnak megvolt az a jó szokása, hogy hosszú ideig el tudott játszani egymagában, csak legyen valaki a szobában. A harmadéves bölcsészhallgató tehát felszerelte magát a felvigyázáshoz elengedhetetlen eszközökkel, úgymint: filozófiakurzus, néhány fokosabb könyvecske és egy nagy tál reszelt alma némi mézzel ízesítve. Utóbbit hajlandó lett volna megosztani a hároméves unokahúggal. A hároméves unokahúg aludt is egy ideig, aztán felébredt, de mint már említettem, a jó természete folytán nem rögtön ordítással kezdte az ébredés utáni időszakot. Hanem odament a harmadéves bölcsészhallgatóhoz, akitől megkérdezte, hogy mit tanul (azt már tudta szegény unokahúg, hogy aki az ő családjában könyvet olvas, az mind tanul). A választól kissé megilletődve (vagy megihletődve, ki tudja?) egy „szigabigát” rajzolt a harmadéves bölcsészhallgató egyik kurzusára, pontosan Freud neve alá.

Telt-múlt az idő, hazaérkezett a hároméves unokahúg édesanyja, aki – mint tudjuk – egyúttal a harmadéves bölcsészhallgató nővére is. Kikérdezi a húgát (nem a harmadéves bölcsészhallgató unokahúgát, hanem az ő saját, különbejáratú húgát, aki egyben harmadéves bölcsészhallgató is volt), hogy volt-e valami baj (nem volt), majd a hároméves lánya felé fordult, aki már nagyon rángatta a szoknyáját, mert a jelek szerint sürgős közlendője volt, és megkérdezte tőle, hogy mit szeretne. A hároméves unokahúg elmondta, hogy ő bizony tanult a harmadéves bölcsészhallgatóval, és megtanulta azt a szót, hogy „hájdeggej”...

életjel

Nyughatatlan olvasóim arra biztatnak, hogy írjak valamit az egyetemről. Pontosabban arról, hogy én miként látom és élem meg ezt az egészet. Arról már régebben is szó esett, hogy mennyire nehezemre esik a reggeli felkelés: ez most sincs másként, de kényszerűen belenyugodtam, hogy egy évig ez így fog menni. Igaz, hogy aki hétvégén reggel tíz óra előtt telefonálni mer, annak ünnepélyesen leharapom a fejét... 

Amúgy a rendszergazdát szeretem a legjobban (talán azért, mert ő nem tanít?): van némi Törpapás beütés az egész lényében, meg az arcában, amivel az egész napomat fel tudja dobni. A többi tanárral sincs gond (egyelőre), kezdenek kirajzolódni az erővonalak is, és nagy valószínűséggel megjósolható, hogy kinek melyik tanárral vagy csoporttársával lesz konfliktusa. Az egyetlen bajom az otthoni feladatok mennyisége. Úgy érzem, aránytalanul sok van (persze, persze, nekem kellett, tudom), és ahhoz, hogy mindeniknél maximálisan teljesítsek, le kellene mondanom az egyetemen kívüli életemről. Amire – sajnálom – egyszerűen nem vagyok hajlandó. Ha viszont az őszi szünetre házikat adnak, akkor ki fogok borulni, mert tudtommal a tanárok sem vizsgáztatnak a vakációjukban...

Simogatás

Négy évvel és öt hónappal mondta nekem valaki, hogy ha valakit nem simogatnak, abba akár bele lehet halni. Akkor nem volt alkalmam megkérdezni, így azóta sem tudom, mennyiben gondolta ezt metaforikusan. A magam részéről aláírom a kijelentését: ha nem is okoz halált, de kiüresedést, szomorúságot, depressziót mindenképpen. Tanú rá az a négy hónapos németországi tartózkodásom, amiből kettőt szinte teljesen egyedül kellett eltöltenem, és nemhogy simogatást, de jó szót sem igazán kaptam senkitől, kivéve a bentlakás túlsó folyosóján lakó szírtől, akivel éjszakába menően beszélgettünk néha a konyhában (és szigorúan csak a konyhában) finom forró teákat kortyolgatva. Tőlem tanult meg fonni („gyakorlóanyagnak” ott volt a hajam), és ő volt az egyetlen, aki helyesen ejtette ki a nevemet, és nem fordította le a saját nyelvére, hogy eltorzítva ejtse ki azt a nevet, ami már nem az enyém.

Az internet persze sok dolgot megold, de a simogatás nem jön át a legjobb szándék ellenére sem, hiába vágyunk rá. Hiába szeretném megölelni a barátaimat vagy a családtagjaimat, akiket néha hónapokig nem látok, csak a webkamerán át: nem lehet. Simogassatok, amíg csak lehetőségetek van rá.
Az persze más kérdés, hogy finom kis nyelvi és érzelmi pofonokban volt részem ugyanattól az embertől, aki a simogatás fontosságáról beszélt nekem. Vajon az általa simogatás helyett adott pofonokról mit gondolhat?

Feltörő múlt

Vannak alkalmak, amikor rég elfeledettnek hitt (vagy annak szánt) események, gesztusok, mondatok jutnak eszembe, s néha van időm megmerítkezni bennük, vagy inkább: engedni, hogy betöltsenek. Ilyenkor átadom magam a múltamnak, belegondolok a megtörtént eseményekbe, megpróbálom átérezni mások szerepét, értelmezni a mondataikat, gesztusaikat. Nem önmarcangolás ez, és nem arról szól, hogy képtelen lennék „leszámolni” a múltammal. Mert erre nincs szükség. Számomra a múlt (nemcsak az enyém) tanulási forrásként is funkcionál, és mivel folyamatosan jelen van az életemben (hiszen én magam is a múltamból jövök), reflektálnom kell rá, nem pedig szakítani vele (ami úgysem lehetséges).
 
Tárgyak vesznek körül, amelyekhez akár egynapos emlékek fűznek: a teáscsuprom letört füle egy végignevetett mosogatás eredménye; az a laptop, amin éppen írok, négyhónapos gyönyörű bécsi tartózkodás – és koplalás – folyománya. Minden egyes könyvemnek saját története van: Eco legújabb könyvének angol verziója miatt késtünk le egyszer egy vonatot Stuttgartban, a Paul de Manok külön kaland folytán jutottak el Ámérikából Tübingenbe, s onnét Szegedre, az Oxford-szótár egyhavi ösztöndíjamba került annak idején, egy fontos és ritka szakkönyvért három hétig jártam az egyik kereskedő nyakára, amíg végre beszerezte (a végén már ismerősként üdvözölt), „a Proustok” pedig külön megérdemelnének egy bejegyzést.
 
Sokat látott három edényem és négy tányérom is tudna mesélni: egy éven keresztül melegíteni kellett az elmosogatásukhoz a vizet egy vaskályhán; a lakásban nem padló volt, hanem csak vastag deszkák, de táncolni nem lehetett, mert mozgott az egész, s az alsó szomszéd fejére hullt a fonott nádból és izéből készült „vakolat”; hajat csak úgy tudtam mosni, ha ott volt a Füles, mert a 30 literes bádogvájlingból kellett vizet meregetni a fejemre (és a kádba, de azt magam is be tudtam tölteni).
 
Most pedig szinte az ölembe hullt egy gyönyörű kicsi garzon, van benne kád (aki nem lakott bentlakásban, nem tudja, mennyire hiányzik néha), a konyhán és a fürdőn nem fogunk húszan osztozni, nem caplat végig a folyosón három hangosan trécselő liba reggel hétkor vagy éjjel háromkor. Saját bútoraim lesznek végre, nem pedig más lelakott, ötvenéves kanapéján alszom és 42 esztendős szekrényébe pakolom be a ruháimat (így élek kb. tíz éve), és ettől az örömtől szinte kicsattanok, és nagyon várom már a költözést, még a nehézségei is alig riasztanak vissza. Mindez baráti hangulatban, nem kell félnem a főbérlőtől. Igazán elégedett vagyok.

Blognap

Jéé, most látom, hogy éppen ma a hetedik hónapja, hogy ráczuppantam a blogírásra, és hogy becses olvasóimat agyam szerény szikráival gyötröm. Úgyhogy ezennel mély hajbókolással (esetleg pukedlivel – de szigorúan csak az olajzöld loknis szoknyámban) tisztelgek a nyájas olvasó előtt, hogy ezidáig kegyesen méltóztatott olvasni soraimat, és térdre hullva esedezem őszinte bocsánatáért, ha néha pongyola megfogalmazásaimmal riasztottam volna el irományaim elmélyült és alaposabb tanulmányozásától, vagy ha nem mindig sikerült felkeltenem becses érdeklődését. Mindazonáltal nem ígérhetem meg, hogy mától fogva minden megváltozik, hiszen a Föld is a maga keserű levében forog tovább, és jómagamnak (és a kegyes olvasónak) is be kell érnem (érnie) azzal, ami nekem (és neki nem) adatott. A világot sem sikerült egyelőre megváltani, de már jó úton haladok (sajnos Irakba nem akartak önkéntesként elvinni, mert háborús övezet és mert nő vagyok – de még próbálkozom), a revolúció eszméjét pedig töretlenül hirdetem továbbra is, reménykedve abban, hogy egyre többen csatlakoznak zászlóm alá.  

Maradok a nyájas olvasó alázatos szolgája:
baudolinA – jeanne d’arc

Lótás-futás

Rengeteg a tennivaló, de nem bánom: csak arra kell vigyázni, hogy a metaforikus hullámok ne a valós fejem fölött csapjanak össze. Csomagolás, ügyintézés, költözés, vásárlások – körülbelül ez vár ránk a következő két hétben. Azért azt is megtudtam, hogy a doktori képzés lejártával úgyszólván időmilliomos lettem, most már „csak” meg kell írni még néhány tanulmányt, és persze a dolgozatot is. Nem árt konferenciákon előadni, és mindenféle szép és jó dolgot megcselekedni.
Közben tegnap a metrón találkoztam azzal az emberrel, akit évek óta nem láttam, és annak a valószínűsége, hogy találkozunk, valahol a minimum alatt volt. Ezek után nehéz lesz elhinni, hogy Pest milyen nagy (pedig azért elég formás a szentem). A fél fogamra sem elég, bah!Úgyhogy wch out, Budapest, r-blys prn-ssz ôn w !

Esőnézőben

Tegnap egész nap nyűgös és ideges voltam, ráadásul este hattól hétig képes voltam elaludni a gép mellett. Aztán tíz óra magasságában azt is megtudtam, hogy miért. Hatalmas villámokkal indult a történet, úgyhogy kicsit szüneteltettük a filmnézést, és kiültünk az ablakba gyönyörködni: egészen közel villámlott, mert egy másodpercre rá jött a dörgés. Akarom mondani, fülsiketítő csattanás, robaj, morajlás, kavargás. Kiskoromban azt mondtam a dörgésre, hogy az égben szekereznek. Hát most legalább vasszekerekkel eresztették, évek óta nem hallottam még ilyent.   Az utána következő zuhé pedig vad volt és illatos, mint az ismeretlen, felfedezésre váró testek, amelyek körül vibrál a levegő, az érintésük pedig kéjes, folytatásra ösztönző fájdalmat okoz. Bentről sóvárogtam az esőt, bele-beleszimatoltam a kinti égzengésbe, és azt kívántam, hogy ha majd meghalok, a poraimat egy ilyen vad vihar mossa szét.

Kavargós bejegyzés

Nem gondoltam volna, hogy a doktorimat meg egy másik tanulmányt pihenésképpen fogom megírni. Márpedig egyre inkább úgy néz ki, hogy ezek a dolgok ebbe a kategóriába szorulnak. Ez alapvetően nem is rossz, hiszen sosem állítottam, hogy nem szeretem a doktori témámat. A kellemetlen része a helyzetnek az, hogy mivel egyelőre nincs internet a lakásban, folyton az egyetemen kell ücsörögnöm, mint valami Buzgó Mócsing, mert a kötelezően elolvasandó, meghallgatandó híreket itt tudom beszerezni (magyarán: pdf-be menteni, aztán otthon elolvasom), a levelezés is innen megy; a családtagokat és barátokat beidomítottam, hogy délután keressenek a messengeren. Aztán legjobb esetben este hat után haza, de legkésőbb nyolckor, mert zárják az épületet, főzök valami egyszerűt és gyorsat, és nekiállok tanulni. Ami abból áll, hogy elolvasok egy csomó szöveget, összefoglalókat és terminológiai listákat írok, memoritereket magolok be, rövid fordítási gyakorlatokat végzek, hangosan felolvasok (ez általában este a fürdőkádban való üldögélés közben) és mittudomén micsodákat csinálok még.

A tanulási szünetekben (10-15 perc) megpróbálok tornázni, de hogy intenzív sport... Hát nem tudom. Három hete nem úsztam már, és nagyon hiányzik. De előbb-utóbb megtalálom a Tökéletes Uszodát itt is, és minden hétvégén kialszom magam. Afelől még nem döntöttem (korai is lenne), hogy milyen formában lenne érdemes a szakmában maradni, de a szabadúszó verzió még mindig sokkal szimpatikusabb. Mert pl. nem kell hétkor kelni... Most viszont iszkolok haza, mert éhes vagyok, szomjas vagyok, kicsi vagyok, Vuk vagyok. És huszonhatéves is lettem mindeközben.

Kifújás

Az ördöngös ráksúly esne minden kioktatósdit játszó, beképzelt helpdeskes fajankóba, aki azt hiszi, hogy ha női hang szól be a kagyló túlsó végén, biztosan nem tudja, hogy kell telepíteni egy francos programot, és nem tudja, hol kell bedugni az USB-kábelt a gépbe. És nem hiszi el neki, hogy tudja, és be is tudja bizonyítani. Bezzeg angolul egy szót sem képes helyesen kiejteni, csak amúgy oláhosan, de az orczája, az jár. Aszongya, nyomjam meg a „káncsel” gombot. Anyád, az.

(Utólag jegyzem meg szép csendben, hogy a hiba az általuk adott modemben volt, amint már bájos telefonbeszélgetésünk elején is mondtam volt nekije. De nem, mert le kell futni az „ügyfélbaszogató” köröket. Grr.)

Always – nevermore

Melegít, viszket, kiütést okoz a bikinivonalon, beleizzadsz, bakteriális fertőzéseket szedsz össze, recseg járás közben, felpállik a bőröd. Ismerős? Kedvenc, kék színű vérrel agyonreklámozott „komfortbetétünk” okozza. Mert ugyan vattából, cellulózból vagy farostból készül, körbeveszik egy halom műanyaggal, ami nemcsak veszélyes (és nem lebomló) hulladékká teszi, hanem a baktériumok elszaporodását is kiválóan elősegíti. Ráadásul klórozzák az egészet, hogy szép fehér legyen ugyebár. A hozzáadott illatanyagokról nem is beszélve, amelyek mellékesen teljesen feleslegesek, tekintve, hogy kb. az első tíz perc után már semmiféle jótékony hatásuk nincs. Rossz annál inkább.
 
Világéletemben utáltam menstruálni, és egy időben komolyan gondolkodtam azon, hogy inkább műtéti úton eltávolíttatom a méhnyálkahártyát, minthogy minden hónapban végigszenvedjek négy-öt napot a fenti tünetek különféle kombinációival, utána pedig még legalább annyit, amíg a kiütések és felpállás nyomai eltűnnek. Aztán egyszerűbb megoldást találtam: nem, a felkötőkhöz még nem tértem vissza, habár valóban az volna a leginkább környezetbarát megoldás, viszont létezik biobetét, ami pamutból készül, és semmilyen rossz mellékhatása nincs. 70%-ban lebomlik, ami elég jó arány, és tényleg nem produkálja a fenti tünetek egyikét sem, ráadásul kényelmes. Hogy ne mondhassátok, hogy egy márkát reklámozok, nem írom ide, mit használok, de emailben szívesen elárulom... Tampon is van belőle, de azzal (idegenkedés okán) nincs tapasztalatom.

Ui. 1. Azt sem egészen értem, hogy a reklámokon miért nem lehet vér a vér, minek kell gusztustalan kék színű folyadékokat öntögetni a szuperszívóképes betétre (ami természetesen annyira jó, hogy szinte szívja belőled a vért)...
Ui. 2. Kedves férfiolvasóim, aki nem hiszi a történetemet, járjon utána: áztassatok be klórba egy darab műszálas pólót, csavargassátok akkurátusan a nemi szervetek köré, négyóránként pedig cseréljétek le egy újabbra. A görcsök megismeréséhez ajánlom a proktoszkópiát. A teljes műveletet ismételjétek meg havonta három-négy napig, olyan negyven éven keresztül. 

Történetek a múltamból - definíció

Először úgy terveztem, hogy kizárólag velem megesett történeteket írok meg ebben a sorozatban, most már úgy gondolom, hogy a cím megengedi a tágabb interpretációt is. A blogforma nem teszi lehetővé annak a kifejtését, hogy mi a múlt, az emlékezés, és hogyan viszonyul az emlékezés oralitása a lejegyzett történethez-történelemhez. Ha mégis megpróbálkoznék vele (ahogyan piszkozatban tettem is ezekre sikertelen kísérleteket), aforizmatikus és közhelyes evidenciákat sorolhatnék csak fel, egy-egy mondatba sűrítve mindazt, amikről könyvtárak íródtak, és semmilyen relevanciát nem tudnék felmutatni. Úgy döntöttem tehát, hogy nem írok általánosságban ezekről. A saját emlékezési mechanizmusaimról és technikáimról talán a későbbiek során.
 
A múlt(am) számomra nem hermetikusan lezárt (lezárható) és befejezett (befejezhető) entitásként jelenik meg, nem kizárólag egy személyről szól, s nem kívánom ekként kezelni, ezért olyan történeteket is lejegyzek majd, amelyek nem velem történtek meg, de a sokszoros elmondásukkal sajátommá lettek, hozzám tartoznak, annak ellenére, hogy esetleg a szereplőket sem ismerem személyesen. Ezek a történetek nem törekszenek objektivitásra, és nem kizárólagosak: a múlt megtörténik az elbeszélés idejében is, így csúszik ki folyton, megfoghatatlanul a kezünk közül.

A város

És hasonlatos ez a város egy nagy szippantóhoz, amely mintha arra lenne programozva, hogy egyetlen nagy konténerbe szívja az összes embert, majd keverje-kavarja, és a végén egy felismerhetetlen masszát adjon ki. Turmixgép. Mert aki kételkedik (hogy melyik irányba induljon, vagy melyik buszra üljön fel), hasonlatos a tenger habjához, amelyet a szél (de főleg a reggeli, déli és esti tömeg) hajt és ide s tova hány. Mindenhova igyekvő emberek, szinte rezeg az idegesség a levegőben, sietős léptek, nyúlós csend, néha egy-egy rosszalló szisszenés. Baudolina pedig fáradtan pislog, mert folyton hétkor kell kelnie (ami kifejezetten ártó hatással van az egész napjára), és az álmosságból csak a kedvenc zeneszámai tudják felébreszteni.  

Közben pedig elhatározza, hogy belőle nem lesz pép.

Költözés, iskola, dobozok

Sultanus mondta egyszer, hogy amikor sápadt vagyok, nincs semmi baj, de ha elkezdek kipirulni, akkor jobb, ha orvos van a közelben. Mostanában egyre gyakran vagyok piros (néha a dühtől), de leginkább sápadt, és mindenki aggódik az egészségemért, mert még nem tudják, hogy én fehér ember vagyok. Kissé sok(k) volt a költözés, vásárolgatás, takarítás, plusz hétfőtől már iskola, miközben a ruháim egy része még dobozokban üldögél valahol, arra várva, hogy ma délután kipakoljam őket. Hétkor kell kelni, ami valami borzalom, tekintve, hogy nem tudok 12 előtt elaludni, délután pedig esik lefelé a fejem a nyakamról. Most is elég kómás vagyok, ráadásul ezt az egyetemen írom, az ebédszünet vége felé, mert otthon még nincs net.

Szóval a lényeg az, hogy minden rendben van, és ami még nincs rendben, az majd lesz, és hétvégén aludni fogok. Kicsit rendszertelenül fogok írogatni, és az is elképzelhető, hogy némileg összevissza, de majd szépen megbocsát ezért mindenki, aztán október táján ez is remélhetőleg helyreáll. Futok is, mert most már illene a tanárra figyelni, és nemcsak mímelni a jegyzetelést...

Tanulok

„Ne verje ki a kerítés mellett állva, kiszívja majd Veronika: Veronika, a porszívók világmárkája.” (Tolnai Világlapja, valamikor a 20. század naiv elején. Adatközlőim: anyám és nagyanyám). A jó filológus is holtáig tanul...

Meszelés

A pingálást nem én végeztem, a vele járó mindenfélékben viszont már rendesen benne voltam. Mindent kihordani a konyhából meg a szobából (a nehezeket cepelték a fijjug), s meszelés után kitakarítani, aztán meg Erdélyt vissza, mindent vissza(hordani). Közben – hogy ne unatkozzak – süthettem egy tonna szalmapityojcsot kofapecsenyével, a mosogatás az úgymond erősebbik nemre maradt, „a nők” ablakpucolásban, csempemosásban, sepregetésben (na, ebből az áldásos porallergiám miánn kimaradtam) és padlófelmosásban élték ki a megmaradt energiájukat.
Közben a mosógép kiforgatta a függönyöket, abroszokat, törlőkendőket, csíkos bugyikat. Miután hófehéren ragyogtak a csempék, a vérnyomásom a hajlongástól pedig lement a bányászbéka alsó fertálya alá, a szemem előtt pedig hirtelen besötétedett a napfényes világ, úgy döntöttem, megpihenek tíz percre.

Jött némi korrektúrázni való is: furcsa, de egyúttal jó érzés volt 55 oldalon keresztül a déjà vu, és az a tudat, hogy ezen körülbelül négy hónapot dolgoztam. Most már „csak” a fogadtatáson izgulhatok jó nagyot. Jár le az úgynevezett vakáció, készülődöm elfelé innét, s lehet, nagyobb változásoknak nézek elébe. Majd vonok mérleget is. Még valami: ha nem tökéletes a bejegyzés megszerkesztése, bocsánat, de ez itten egy dájölap internet, nem tőthetem sokáig az időt.

Történetek a múltamból – Óvoda

Édesanyám azt állítja, hogy sosem voltam hisztis. És én ezt készséggel el is hiszem neki, főleg, hogy rólam van szó... Igaz, mindig hozzáteszi, hogy próbálgattam ugyan a határaimat, de mivel láttam, hogy nála hisztivel nem megyek semmire, elég hamar észhez tértem. Magyarán: fifikásabb lettem. Mert nem eget rengető sivalkodással próbáltam érvényt szerezni az „érveimnek”, amikor akartam valamit, hanem bevezettem őket egy kismacskás-hízelgős mondattal: „De Mamaaa...” És ezt úgy elő tudtam adni, hogy nem volt az a kegyetlen anya, aki meg ne hallgatta volna (nagyokat nevetve, mert sejtette, hogy mi következik). Ráadásul az én anyám minden volt, csak kegyetlen nem.

Konoknak viszont konok voltam. Ha én egyszer valamit a fejembe vettem... Azóta is így van ez, csak mivel némileg öregedtem, rájöttem, hogy ha észérvekkel meg tudnak győzni, akkor hagyhatom is magam. De csak, ha akarom... Kiskoromban (értsd: dackorszak) ez nem így ment. Mikor elköltöztünk, három és féléves voltam, másik óvodába kerültem. Volt egy óvónéni, akit nagyon szerettem, de nem adtak be hozzá, mert neki iskolai előkészítő csoportja volt. Így Erzsi óvónénihez kerültem, akit ki nem állhattam, mert „román éneket tanít” (jelzem, ez 1985-ben volt – az énekkel amúgy az volt a bajom, hogy nem értettem a szövegét, nem az, hogy román), de főleg azért nem, mert a hideg is kirázott az érintésétől. Közel laktunk az óvodához, a központban. Úgyhogy amikor reggelente a szüleim (figyelem: mindketten kellettek a művelethez) megpróbáltak elhurcolni a „gyermekkertészetbe”, olyan szintű ellenállást tanúsítottam (húzni kellett az utcán, én pedig fékeztem keményen), hogy azon a 100 méteren minden ember megfordult, hogy a papék kínozzák azt a szegény gyereket.

Otthon pedig értelmesen és a szőke, göndör hajfürtjeim varázserejét is latba vetve elmagyaráztam a szüleimnek, hogy én Ica nénihez akarok menni, mert én őt szeretem, és Erzsi óvó nénit nem, és különben is: „ha nem engeditek, hogy itthon maradjak, nem megyek óvodába.” (Ez azóta szállóigévé vált a családban.) Magyarázták nekem egy darabig, hogy azok a gyerekek túl nagyok, és én csak zavarnám őket stb., de velem nem lehetett bírni. Verésről szó sem lehetett, és sok értelme sem lett volna (mellékesen a szüleim sem igazán szerették Erzsi nénit – amint utólag megtudtam), és Ica néni felajánlotta, hogy vigyenek el hozzá, aztán meglátjuk, mi történik.

Na vajon mi történt? Reggel felöltöztem, és siettettem anyát, hogy menjünk már az oviba, mert vár Ica néni. Naná, hogy „a nagyok” elkényeztettek, én pedig rendesen kihasználtam a helyzetet. És semmi baj nem volt velem, nem zavartam senkit, soha többet nem kellett kényszeríteni, hogy oviba menjek. Év végén még felmérőt is írtam velük. A bizottság (ők nem ismerték az előzményeket) egyik tagja pedig mondta, hogy azért ekkora korban még talán korai volna iskolába járni... Most is megvan valahol az a papír. A következő évben Ica néninek kiscsoportja lett, természetesen én is mentem. 

A Zélet és a Zirodalom

Ma önmagamon tapasztaltam, hogy az az író, aki a hősről azt állítja, hogy „egy arcizma sem rándult”, vagy hazudik, vagy nem tudja, miről beszél. Az irodalmi kifejezés eszköztárát most szándékosan kihagytam a lehetőségekből...

Erős és strapabíró embernek ismerem Baudolino nevű énemet, a szervezetem is egy csomó mindent kiállt már, és nem rándul az arcizmom, amikor vénásan kapok injekciót, vért adok, netán penicillinnel szúrnak meg becses alfelemen. Nem rándul akkor sem, amikor a szemembe hazudik valaki (legfeljebb én pirulok el helyette), és akkor sem rándul, ha úgy érzem, erőmön felüli terhet ró rám a Zélet.
Amikor viszont egy tűvel megszúrják az arcomat, hogy érzéstelenítőt nyomjanak belé, akkor egy icipicit megrándul. Azért nem nagyon, mert közben a szemembe világít egy erős lámpa, én pedig egy méterrel a föld fölött fekszem egy ágyon. Szóval nem mer nagyon rángani szegény. Sokkal rosszabb arcba kapni az injekciót, mint vénába, most már ezt is tudom. Alkalomadtán szóljatok az íróknak, hogy empirikusan bizonyítást nyert, hogy vannak fájdalmak, amikor az arcizmok igenis rángnak. Még ha csak egy kicsit is...

Méricskélések

A minap méretkeztünk. A vérnyomásom pl. 80/35 volt, amitől rendes ember elájult volna, nekem viszont nincs időm ájuldozni. Aztán megmértük a hajamat collstokkal (nem volt más). Az eredmény: 130 centi. Kiszámoltuk, hogy ha a haj átlag egy centit nő havonta, akkor egy év alatt ez 12 cm. Aminek a végéből persze néha levágok, mert azt úgy kell, tehát marad mondjuk 8 centi egy év alatt. Ahhoz, hogy a hajam a sarkamat verdesse, még 32 centit kell nőnie. Ha egy évre nyolcat számolok, és feltételezem, hogy tényleg hosszú hajat akarok később is, akkor kb. még négy évet kell várnom. S hogy miért a sarokverdesés? Olvassanak Móriczot kegyelmedék es.