Történetek a múltamból – Óvoda

Édesanyám azt állítja, hogy sosem voltam hisztis. És én ezt készséggel el is hiszem neki, főleg, hogy rólam van szó... Igaz, mindig hozzáteszi, hogy próbálgattam ugyan a határaimat, de mivel láttam, hogy nála hisztivel nem megyek semmire, elég hamar észhez tértem. Magyarán: fifikásabb lettem. Mert nem eget rengető sivalkodással próbáltam érvényt szerezni az „érveimnek”, amikor akartam valamit, hanem bevezettem őket egy kismacskás-hízelgős mondattal: „De Mamaaa...” És ezt úgy elő tudtam adni, hogy nem volt az a kegyetlen anya, aki meg ne hallgatta volna (nagyokat nevetve, mert sejtette, hogy mi következik). Ráadásul az én anyám minden volt, csak kegyetlen nem.

Konoknak viszont konok voltam. Ha én egyszer valamit a fejembe vettem... Azóta is így van ez, csak mivel némileg öregedtem, rájöttem, hogy ha észérvekkel meg tudnak győzni, akkor hagyhatom is magam. De csak, ha akarom... Kiskoromban (értsd: dackorszak) ez nem így ment. Mikor elköltöztünk, három és féléves voltam, másik óvodába kerültem. Volt egy óvónéni, akit nagyon szerettem, de nem adtak be hozzá, mert neki iskolai előkészítő csoportja volt. Így Erzsi óvónénihez kerültem, akit ki nem állhattam, mert „román éneket tanít” (jelzem, ez 1985-ben volt – az énekkel amúgy az volt a bajom, hogy nem értettem a szövegét, nem az, hogy román), de főleg azért nem, mert a hideg is kirázott az érintésétől. Közel laktunk az óvodához, a központban. Úgyhogy amikor reggelente a szüleim (figyelem: mindketten kellettek a művelethez) megpróbáltak elhurcolni a „gyermekkertészetbe”, olyan szintű ellenállást tanúsítottam (húzni kellett az utcán, én pedig fékeztem keményen), hogy azon a 100 méteren minden ember megfordult, hogy a papék kínozzák azt a szegény gyereket.

Otthon pedig értelmesen és a szőke, göndör hajfürtjeim varázserejét is latba vetve elmagyaráztam a szüleimnek, hogy én Ica nénihez akarok menni, mert én őt szeretem, és Erzsi óvó nénit nem, és különben is: „ha nem engeditek, hogy itthon maradjak, nem megyek óvodába.” (Ez azóta szállóigévé vált a családban.) Magyarázták nekem egy darabig, hogy azok a gyerekek túl nagyok, és én csak zavarnám őket stb., de velem nem lehetett bírni. Verésről szó sem lehetett, és sok értelme sem lett volna (mellékesen a szüleim sem igazán szerették Erzsi nénit – amint utólag megtudtam), és Ica néni felajánlotta, hogy vigyenek el hozzá, aztán meglátjuk, mi történik.

Na vajon mi történt? Reggel felöltöztem, és siettettem anyát, hogy menjünk már az oviba, mert vár Ica néni. Naná, hogy „a nagyok” elkényeztettek, én pedig rendesen kihasználtam a helyzetet. És semmi baj nem volt velem, nem zavartam senkit, soha többet nem kellett kényszeríteni, hogy oviba menjek. Év végén még felmérőt is írtam velük. A bizottság (ők nem ismerték az előzményeket) egyik tagja pedig mondta, hogy azért ekkora korban még talán korai volna iskolába járni... Most is megvan valahol az a papír. A következő évben Ica néninek kiscsoportja lett, természetesen én is mentem.