Mnémoszüné csobogni kezd

Egy pillanatra visszatérnék a Mnémoszüné–Léthé problematikára. A mítoszban ugyanis nem véletlen, hogy előbb a Léthéből, majd utána a Mnémoszünéből kell inni. A Léthéből való ivás tehát egyenlő a meghalással. Így azok a kifejezések, amelyek arról szólnak, hogy „el akarom felejteni”, két okból is problematikusak. Egyrészt kétlem, hogy tudatosan el lehetne bármit is felejteni, hiszen azzal, hogy rágondolok, nem elfelejtem, hanem éppen ellenkezőleg, emlékszem rá. És minél inkább el akarom felejteni, annál inkább emlékeznem kell (arra, hogy mit felejtsek el). Enfarokba való harapódzás. A problematikusság másik oka, hogy ha visszafelé működtetem a dolgot, akkor a felejtés meghalást jelent, tehát a felejtéssel mintha mindig meghalnánk egy kicsit. Ha tehát szándékosan próbálnék felejteni, az olyan volna, mintha meg akarnék halni.

Ezért nem tartom véletlennek, hogy pontosan ez az a korszak, amelyben mindenre megpróbálnak emlékezni, leírni, életben tartani, hiszen az emlékezet megmaradása a fenti értelemben az örökléttel kacérkodik: ha nem felejtünk el semmit, akkor örökké élni fogunk (illetve ha minket nem felejtenek el, akkor a mások emlékezetében fogunk örökké élni). Számomra ilyen értelemben az emberi élet meghosszabbítása is ezzel függ össze. A „kitörlik az élet könyvéből” is olyan kifejezés, amely a felejtést célozza meg: akit elfelejtenek, az nem is létezett. Ezért törekszünk arra, hogy nyomot hagyjunk magunk után, mert rettegünk a semmi, a megszűnés gondolatától. Ezért nem írható körül egyértelműen az a gesztusom sem, ahogyan erről pontosan itt és így írok, és az sem, hogy egyáltalán írok erről. Hiszen ezzel nyomot hagyok, még akkor is, ha nem mások emlékezését kívánom elsődlegesen megcélozni vele. De mivel írok, ezt is teszem: beleírom magam másokba. A sírfeliratok is az emlékezésről tanúskodnak, de erről tényleg egy külön bejegyzésben, mert most nagyon hosszú lenne.   Ehhez képest tehát a mindenre való emlékezés (mindent megörökíteni, fenntartani, hagyományt ápolni, memoárt-naplót-önéletírást kiadni, beteget életben tartani stb.) az elérni kívánt totalitást szimbolizálja.

Mnémoszüné diadalának korszakát próbáljuk megvalósítani, de elsikkasztjuk ennek a veszélyét. A mindenre való emlékezés ugyanis pontosan olyan betegség, mint a kóros felejtés. Ritka betegség ugyan, de létezik. Amikor a beteg képtelen elfelejteni a fák leveleinek rezgését, mondattöredékeket, minden egyes álmát, örömeit és sértődéseit. Az ebben a betegségben szenvedő nem sokáig él, mivel túlterhelődik az agya és felmondja a szolgálatot. Úgy tűnik tehát, hogy a végeredmény mindkét esetben a halál: csak vannak, akik a felejtésbe, és vannak, akik az emlékezésbe halnak bele. Nincs örök élet, csak annak az illúzióját kergetjük ilyen vagy olyan módon, folyton hazudva magunknak.