Párhuzamos bejegyzés

Ma az állomásban vörös hajat kerestem. De nem találtam. Volt helyette viszont egy sötétszőkés mellírozott fej. Persze, mert én hülye elfelejtettem, hogy már lejárt egy félév. Szóval ma végre találkoztam azzal, aki félévente hajszínt vált. Az első levelet 2006. október 23-án váltottuk, azóta folyamatosan levél, újabban leginkább messenger. Most pedig végre összejött egy találka is.   Néhány percig tartó egymást méregetés (milyen magas, mit visel, mit mondjak neki, hogy szóljak hozzá stb.), aztán beindultunk. A budavári séta plusz jegeskávé/tonik/grapefruitlé már kimondottan oldott hangulatban zajlott, túl voltam-voltunk a nehezén. Gondolom én.

Furcsa érzés (legalábbis nekem), hogy valakivel hetekig-hónapokig levelezek, és egyszer csak találkozom vele. Nem rossz dolog, sőt, kifejezetten jó. Várakozással tekinteni a találka elé, képes lenni hajnali hatkor kelni (ezt kérem értékelni: kevés ember kedvéért teszek meg ilyesmit), a vonaton azon gondolkozni, hogy vajon a másik milyen elvárásokkal fordul feléd, és hogy te megfelelsz-e ezeknek, visszafogni a nagy szádat, hogy a másik is szóhoz jusson; egyben azon igyekezni, hogy ne legyél mesterkélt, és pont az igyekvés tesz azzá. Aztán ezek szépen lefoszlanak rólad két nevetés között, és kiderül, hogy nem tévedtél a Másikkal szemben támasztott elvárásaidban: bátran lehetsz olyan, amilyennek eddig mutattad magad, magad is őszintén reménykedve abban, hogy ez valóban te vagy, és nem hazudsz magadnak.   Amit elfelejtettem megmondani neki, hogy nekem is van csíkos térdzoknim, az egyik lábujjas. A többi – eddig még nem látott delikvenst – pedig szeretettel üdvözlöm, össze kéne hozni egy közös találkozót. A már látottaknak pedig virtuális puszi a szőrös hasára.