Feltörő múlt

Vannak alkalmak, amikor rég elfeledettnek hitt (vagy annak szánt) események, gesztusok, mondatok jutnak eszembe, s néha van időm megmerítkezni bennük, vagy inkább: engedni, hogy betöltsenek. Ilyenkor átadom magam a múltamnak, belegondolok a megtörtént eseményekbe, megpróbálom átérezni mások szerepét, értelmezni a mondataikat, gesztusaikat. Nem önmarcangolás ez, és nem arról szól, hogy képtelen lennék „leszámolni” a múltammal. Mert erre nincs szükség. Számomra a múlt (nemcsak az enyém) tanulási forrásként is funkcionál, és mivel folyamatosan jelen van az életemben (hiszen én magam is a múltamból jövök), reflektálnom kell rá, nem pedig szakítani vele (ami úgysem lehetséges).
 
Tárgyak vesznek körül, amelyekhez akár egynapos emlékek fűznek: a teáscsuprom letört füle egy végignevetett mosogatás eredménye; az a laptop, amin éppen írok, négyhónapos gyönyörű bécsi tartózkodás – és koplalás – folyománya. Minden egyes könyvemnek saját története van: Eco legújabb könyvének angol verziója miatt késtünk le egyszer egy vonatot Stuttgartban, a Paul de Manok külön kaland folytán jutottak el Ámérikából Tübingenbe, s onnét Szegedre, az Oxford-szótár egyhavi ösztöndíjamba került annak idején, egy fontos és ritka szakkönyvért három hétig jártam az egyik kereskedő nyakára, amíg végre beszerezte (a végén már ismerősként üdvözölt), „a Proustok” pedig külön megérdemelnének egy bejegyzést.
 
Sokat látott három edényem és négy tányérom is tudna mesélni: egy éven keresztül melegíteni kellett az elmosogatásukhoz a vizet egy vaskályhán; a lakásban nem padló volt, hanem csak vastag deszkák, de táncolni nem lehetett, mert mozgott az egész, s az alsó szomszéd fejére hullt a fonott nádból és izéből készült „vakolat”; hajat csak úgy tudtam mosni, ha ott volt a Füles, mert a 30 literes bádogvájlingból kellett vizet meregetni a fejemre (és a kádba, de azt magam is be tudtam tölteni).
 
Most pedig szinte az ölembe hullt egy gyönyörű kicsi garzon, van benne kád (aki nem lakott bentlakásban, nem tudja, mennyire hiányzik néha), a konyhán és a fürdőn nem fogunk húszan osztozni, nem caplat végig a folyosón három hangosan trécselő liba reggel hétkor vagy éjjel háromkor. Saját bútoraim lesznek végre, nem pedig más lelakott, ötvenéves kanapéján alszom és 42 esztendős szekrényébe pakolom be a ruháimat (így élek kb. tíz éve), és ettől az örömtől szinte kicsattanok, és nagyon várom már a költözést, még a nehézségei is alig riasztanak vissza. Mindez baráti hangulatban, nem kell félnem a főbérlőtől. Igazán elégedett vagyok.