életjel

Nyughatatlan olvasóim arra biztatnak, hogy írjak valamit az egyetemről. Pontosabban arról, hogy én miként látom és élem meg ezt az egészet. Arról már régebben is szó esett, hogy mennyire nehezemre esik a reggeli felkelés: ez most sincs másként, de kényszerűen belenyugodtam, hogy egy évig ez így fog menni. Igaz, hogy aki hétvégén reggel tíz óra előtt telefonálni mer, annak ünnepélyesen leharapom a fejét... 

Amúgy a rendszergazdát szeretem a legjobban (talán azért, mert ő nem tanít?): van némi Törpapás beütés az egész lényében, meg az arcában, amivel az egész napomat fel tudja dobni. A többi tanárral sincs gond (egyelőre), kezdenek kirajzolódni az erővonalak is, és nagy valószínűséggel megjósolható, hogy kinek melyik tanárral vagy csoporttársával lesz konfliktusa. Az egyetlen bajom az otthoni feladatok mennyisége. Úgy érzem, aránytalanul sok van (persze, persze, nekem kellett, tudom), és ahhoz, hogy mindeniknél maximálisan teljesítsek, le kellene mondanom az egyetemen kívüli életemről. Amire – sajnálom – egyszerűen nem vagyok hajlandó. Ha viszont az őszi szünetre házikat adnak, akkor ki fogok borulni, mert tudtommal a tanárok sem vizsgáztatnak a vakációjukban...