Simogatás

Négy évvel és öt hónappal mondta nekem valaki, hogy ha valakit nem simogatnak, abba akár bele lehet halni. Akkor nem volt alkalmam megkérdezni, így azóta sem tudom, mennyiben gondolta ezt metaforikusan. A magam részéről aláírom a kijelentését: ha nem is okoz halált, de kiüresedést, szomorúságot, depressziót mindenképpen. Tanú rá az a négy hónapos németországi tartózkodásom, amiből kettőt szinte teljesen egyedül kellett eltöltenem, és nemhogy simogatást, de jó szót sem igazán kaptam senkitől, kivéve a bentlakás túlsó folyosóján lakó szírtől, akivel éjszakába menően beszélgettünk néha a konyhában (és szigorúan csak a konyhában) finom forró teákat kortyolgatva. Tőlem tanult meg fonni („gyakorlóanyagnak” ott volt a hajam), és ő volt az egyetlen, aki helyesen ejtette ki a nevemet, és nem fordította le a saját nyelvére, hogy eltorzítva ejtse ki azt a nevet, ami már nem az enyém.

Az internet persze sok dolgot megold, de a simogatás nem jön át a legjobb szándék ellenére sem, hiába vágyunk rá. Hiába szeretném megölelni a barátaimat vagy a családtagjaimat, akiket néha hónapokig nem látok, csak a webkamerán át: nem lehet. Simogassatok, amíg csak lehetőségetek van rá.
Az persze más kérdés, hogy finom kis nyelvi és érzelmi pofonokban volt részem ugyanattól az embertől, aki a simogatás fontosságáról beszélt nekem. Vajon az általa simogatás helyett adott pofonokról mit gondolhat?