Háromheti tépelődés után végre elszántam magam, nekem is lesz ilyenem. A tépelődés azért volt, mert alapjáraton sosem voltam kitartó naplóíró. De kellett az elhatározás, ahogyan kedvenc főhősöm mondta. Nyolcadikos koromban vezettem utoljára naplót, és két év alatt nem sikerült megtöltenem egy 200 lapos füzetet. Talán hiányzott a kitartás. De az is lehet, hogy eseménytelen volt az életem, ami pedig fontos volt, arra a mai napig is tisztán emlékszem (még most is pontosan tudnék idézni a naplómból). A másik, ami eltántorított, az volt, hogy pontosan ismertem bizonyos családtagjaim kíváncsi természetét, ezért nem igazán mertem őszinte lenni az írásaimban.
Erre később kifejlesztettem egy titkosírást, ami abból állt, hogy egyrészt nagyon csúnyán írtam a szöveget, másrészt pedig felcseréltem a szavakban a betűk sorrendjét. A rendszert gyakran variáltam: néha betűrendben közöltem a szavakon belül a betűket (az első udvarlómból így lett eehll), néha felcseréltem az első betűt az utolsó előttivel (utolsóval, másodikkal stb.), megkavartam a központozást, ékezeteket hagytam el... A kulcsot pedig leírtam egy papírra, és mindig magamnál hordtam. Így elég volt jelezni, hogy most éppen a „második nap” következik. Napoknak neveztem el a megoldási módokat, ezzel is kavarva egyet a megfejtésen, hiszen aki a naplómat olvasni próbálta, csak annyit látott a dátum után, hogy „x. nap”, viszont a „napok” egymásutánisága semmilyen logikát nem követett.
A naplót aztán egy felbuzdult este az udvaron elégettem (így kell azt, amikor az ember nyolcadikos), és a kulcsot is vele együtt. Azt a naplót senkinek sem mutattam meg, nem szántam más szeme elé. Nem bántam meg. Ahogy azt sem, hogy most könnyen olvashatóan írok ki a világba, változó célcsoportnak, kitéve a sokféle interpretáció lehetőségének. És remélem, kedves olvasóm, te sem bántad meg, hogy eddig elolvastál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése