Óvakodj a faunoktól

Tegnap Fülessel megnéztem A faun labirintusát. Az eredeti címe: El Laberinto del Fauno, Guillermo del Toro rendezte. Egyszavas definíció: „felnőttmese”. A film főszereplője Ophélia (na vajon miért?), akinek az édesapja meghalt, és most várandós anyjával az új férjhez költözik. Ophélia a tündérmesék világába menekül az 1944-es Spanyolországból, mostohaapja hidegsége, anyja tehetetlensége és kiszolgáltatottsága elől. A kislány abban az életkorban van, ahol a mesének el kell válnia a valóságtól, ahol nem illik hinni abban, hogy léteznek faunok. A megosztottság a napok beosztásában is látszik: Ophélia eleinte csak éjszaka lép be a tündérvilágba, mikor azonban a „valóságban” egyre inkább felgyorsulnak az események, a két világ is némileg összekeveredik. A felnőttek megpróbálják rádöbbenteni a kislányt, hogy nem létezik tündérvilág, nincs varázslat, nincsenek tündérek sem; aki azonban nem hisz nekik. Inkább a faunnak hisz, aki elárulta neki, hogy ő a föld alatti világ hercegnője, és ha vissza akar jutni ebbe a világba, akkor ki kell állnia három próbát. Ha ez nem sikerül, akkor nemcsak halandóként kell leélnie az életét, hanem ez a csodavilág is megszűnik. Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy a gyerekek kell megmentsék a felnőttek ellenében a meséket, akik erőszakosan kirángatnák a gyerekeket onnan, mindent a hideg logikával, ésszerűséggel magyarázva, kizárva a csoda lehetőségét. A csavart nem árulom el, tessék megnézni a filmet. A spanyol szöveg csak hozzátesz a varázslatossághoz, ha megnézitek (márpedig szerintem mindenképpen érdemes), akkor könyörgök, ne szinkronnal, hanem felirattal.

Megj.: Füles: ő a (nagy) Másik, ha lacani fordulattal akarok élni. Azért Füles, mert nagy a füle. Nem kimondottan Dumbo-effektus, és lobogtatni sem tudja (még), de mindenképpen nagy, és jól lehet félálomban csavargatni, a két fülét megragadva szelíden magamhoz húzni. És fülelni is szokott, és füleskedni is. Én pedig a béka vagyok. Brekeke.