A hazugság természete

Hogy kedvenc főhősömre visszatérjek, be kell vallanom, hogy felfedeztem kettőnk között a megalapozó hasonlóságot: kiskoromban rengeteget hazudtam. Akkoriban ezt még füllentésnek neveztük (talán kisebb a hazugság mértéke, vagy miért), meg hát bizonyos korig ez úgymond a gyermek tartozéka: konfabulálást emlegettek a szüleim. Én meg nem értettem, hogy mit jelent, de dühös arccal mondták, hogy ne konfabuláljak annyit, úgyhogy amikor először kezembe nyomták Aesopus fabuláit (valami ifjúsági változat lehetett, mert hatéves voltam), nem akartam elolvasni. Hogyne, hogy megint fabuláljak, gondoltam magamban... Ez az asszociáció sokáig meg is maradt, és ma is ha valaki fabulákat említ, mindig eszembe jut apám dühös arca, amint éppen a konfabuláció szót ejti ki a száján.   Szóval hazudoztam egy csomót. Ártatlan dolgok voltak ezek, inkább olyanok, amelyek megszínesítik az életet, amolyan viccnek szántam őket. Soha nem tagadtam le, ha fekete pontot kaptam (azt háromévesen kaptam, mert egy ötéves fiú azzal csúfolt, hogy pisis vagyok, pedig már rég szobatiszta voltam, én pedig belerúgtam a sípcsontjába), vagy ha valami rosszat csináltam. Hanem kitaláltam különböző történeteket (pl. verekedést állítottam le, megszidtam egy felnőttet stb.), amelyekben természetesen én voltam a pozitív főhős, olyasmi, mint Többsincs királyfi feminin kiadásban. Már akkor nagyon piszkálta az orromat, hogy miért kell szegény királykisasszony mindig várjon a királyfira, aki kiszabadítja, hogy miért nem próbál megszökni, altatót keverni a sárkány ételébe. Hogy a sok év alatt, míg be van zárva, miért nem tanul meg kardozni, hogy levághassa a sárkány fejét. Úgyhogy leginkább azokat a meséket szerettem, ahol a furfangos lánynak is szerepe volt. Mondjuk a Mátyásos „megmutatom a csúnyámat, de eltakarom a mellemet, mert én neveltem” azért nem tartozott a kedvencek közé, mert nem tartottam tisztességesnek a királytól azt, hogy azt kéri egy lánytól, hogy meztelenül - de mégse  teljesen - járuljon elé. Nem ismertem még azt a kifejezést, hogy perverz disznó, de nagyon dühös lettem Mátyásra. Zelk Zoltán „anya mosogat, apa fürdik” (vagy valami hasonló) megint csak nem tetszett. Lehet találgatni, hogy nálunk ki mosogat leginkább. De a feminizmusról talán később.   A hazugságaim egy idő után terhessé kezdtek válni. No nem azért, mert a leleplezéstől féltem volna, az a legkevésbé érdekelt, hogy mások szerint igazat mondok-e vagy sem. Úgy tartottam, hogy ha a felnőtteknek joguk van engem dirigálni, akkor nekem jogom van őket félrevezetni. Kaptam már apámat hazugságon, és nagyon haragudtam rá, amikor nem ismerte el. Sosem ütöttek meg, erre mindig büszke volt apám (habár egyszer megpróbált kezet emelni rám): nálunk mindig látványosan bocsánatot kellett kérni, odabújni, lehetőleg bűnbánó, sírós arccal kérni a bocsánatot. Mindig elhangzott az „azonnal kérj bocsánatot!” felszólítás, és emiatt kétszeresen is álságosnak éreztem az egészet. Ha egyszer nem akarok bocsánatot kérni, akkor miért tegyem? Ha nem furdal a lelkem ismerete, akkor az nyilván az én lelkemen szárad, de parancsra bocsánatot kérni... Nem ment. És akkor dacosan bocsánatot kértem. Nem volt jó, még egyszer. Egy idő után megtanultam, hogy ilyenkor gyorsan el kell kezdeni bőgni, és hüppögve kérni a bocsánatot, ez mindig működött, mert őszintének tűnt, néhány könnycseppet meg nem nehéz kimorzsolni. Elég, ha az ember valamire nagyon szomorúra gondol, a könnyek ilyen helyzetben könnyen érkeznek. Hamar vége lett, én pedig végre mehettem a könyveim közé vigasztalódni. Most is tudok felszólításra sírni.