Vasárnap

Ma voltunk úszni. Ez az egyetlen sport, amitől nem izzadok. Valósággal zsigeri undorom van az izzadástól: ahogy végigfolynak a testen a vízcseppek, viszket a fejbőr, később az egész test, brr. És az egyetlen sport, amitől nem kapok heves szívdobogást, nem szúr a szívem tájékán semmi, nem kell perceken belül levegőért kapkodnom és azt éreznem, hogy hamarosan elájulok, meghalok, hívjuk a mentőt. Nyolcadikos koromban történt meg utoljára, hogy a tornatanárom (tudva, hogy nem bírom ki) arra kényszerített, hogy lefussam a 800 métert: május, délután három óra, „napfényes” pálya. Még csak azért is végigfutottam, összeszorított, lila szájjal, vörös arccal, kiugró szívvel, dagadt erekkel. A célnál pedig összeestem. Mint egy nyálas filmben. Nem volt hősies cselekedet. Azt kellett volna mondanom neki, hogy tőlem fejre is állhat, akkor sem szaladok, nem szabad. De nem mertem. Féltem. Megbuktathatott volna. És ezért átalakítottam a terepet: hőssé változtattam magam, aki csakazértis megmutatja a gonosz elnyomónak. Nevetséges lehettem...    Szóval ma úsztunk. 1000 métert. És nem fáradtam ki jobban, mint amennyire szoktam. Itthon viszont már teljesen más: mintha a víz kiszívna belőlem minden erőt, alig haladtam a munkával. Azonban kiderült két dolog:    1. hogy a színtan honlapja szerint - RIDEG(hváry) barátom találta - a bőröm színének megnevezései: alabástromfehér, almavirágszín, angyalfehér, habfehér, hófehér, hattyúfehér, jázminfehér, liliomfehér, marcipánfehér, márványfehér, porcelánfehér, sziromfehér, tejfehér. Definíció: „Naptól védett, finom fehér bőr, mely az utóbbi évtizedekben teljesen kiment a divatból, ezért ezek a színnevek is régiesnek számítanak. Fiatal nőre vagy kisgyerekre illő jelzők.” Na, ezek után merjen valaki illetlen megjegyzéseket tenni a bőrszínemre, rögtön felsorolom neki az egészet!    2. hogy „kedvenc” 19. századi naplóíró grófom évente háromszor vágta a haját és a lábáról a körmöt. Lehet utálkozni, én azóta sem tudok szabadulni a sárga karmok és a lyukas zoknik víziójától. Fúúúj.