Baudolinóról

Az éjjel eszembe jutott, hogy talán illene valamit írni arról, hogy miért a névválasztás. Aki ugyanolyan Eco-mániában szenved, mint én (aki képes voltam ebből szakdolgozni), az tudja, hogy miről beszélek. Baudolino Barbarossa Frigyes fogadott fia, János pap országának ki- és megtalálója, Hüpatia hódolója, ereklyecsináló, levélhamisító, a Hazugság Hercege, oszlopszent. Aki beszéd közben sokszor laposan néz, és nagyokat pislog mellé, mintha jelezni kívánná, hogy ne vegyék komolyan.
Baudolino nemcsak az éppen aktuális eseményeket kívánja uralni (legtöbbször az ő ötletét fogadják el, hallgatólagosan ő a csapat vezetője, az események alakításában is aktívan részt vesz), hanem emlékezésében is domináns szerepet szán önmagának. Ezekre utalnak a címek (pl. Baudolino megtalálja a háromkirályokat, és szentté avatja Nagy Károlyt, Baudolino megírja János pap levelét, Baudolino átkel a Szambatüonon, Baudolino nincs többé stb.), amelyek mindig a címszereplő nevével kezdődnek; Baudolino önreflexív gesztusai mesélés közben, de állandó elbizonytalanítás is (hazugság beismerése, a lapos pillantások).
Történetírása kétféle: a fraschetai nyelvjárásban írt, töredékben fennmaradt pergamen, és az a mód, ahogyan a hivatalos történetírásba próbálja beírni magát (a Nikétasz Khoniatésszel folytatott beszélgetései). Nikétasz végül nem veszi be Baudolino történetét a könyvébe, de azzal vigasztalódik, hogy más is mesél történeteket, és ha lesz majd valaki, aki még Baudolinónál is hazugabb, az meg fogja írni a Baudolinóval történteket. A hivatalos (és egyben hitelesnek tekintett) történetírásba tehát Baudolino nem kerül be, és az, aki vállalja, hogy róla ír, még Baudolinónál is hazugabb. Hazug tehát az, aki megírta a regényt (hadd legyünk egy kicsit referenciálisak), hazug az, aki a regényből szakdolgozott, és kétszeresen hazug e blog írója is: nemcsak írt a regényről, hanem felveszi a hazug hős nevét, és álnévként használja.
Hogy miért pont őt? Mert egyre inkább úgy tűnik, hogy a memoárírás hasonlít Baudolino fraschetai nyelvjárásban írt „naplójához”: megpróbál felülírni egy régi történetet, kivakar belőle szavakat, de minduntalan elárulja magát, és képtelen megszabadulni az őt megelőző történettől. Szükségszerűen szubjektív, habár előszavában az objektivitást hirdeti. Mivel azonban annyira nem titkolja a szubjektív perspektívát, pontosan ez az, amivel csapdába ejti az olvasóját: annyira őszintének tűnik az, hogy az emlékező a saját történetét a fikcióba helyezve mondja el, hogy ezáltal sikerül megtartani azt az illúziót, amely szerint a hazugság feloldódna valamilyen igazságban. Az a gesztus, amellyel Baudolino belép a saját fikciójába (elindul megkeresni Hüpatiát), a történetmondó alapvető attitűdjét jellemzi: annyira valósnak tudja az általa elmondott történetet, hogy képtelen kilépni belőle.