Kélgyóharapást szőrivel

14 éves voltam, amikor megmart egy kígyó. Nem vízisikló volt, hanem olyan igazi vipera. Bébivipera. Azért bébi, mert nem volt kifejlett példány. Kirándulni voltunk, néhány huszonéves is volt köztünk, egyik orvostanhallgató. Hátizsák, hálózsák, konzervek, menedékházban fogunk aludni. Keskeny ösvény, egymás mögött mentünk, óvatosan, mert „az erdővel nem jó viccelni” – ahogy az öreg mindig mondta. Kb. két kilométerre lehettünk a menedékháztól, amikor az egyik „városi” hátulról viccből meglökött. Én félreléptem, rátapostam egy kövön sütkérező viperára. Aki a lehető leglogikusabb dolgot tette: belémmart. Egészen pontosan a jobb térdem alá. Aztán szépen elcsuszinkázott az erdőbe. Mi meg ott maradtunk, leesett állal (na jó, én kicsit hangoskodtam is), hogy most mi lesz. Egyikünknél sem volt ellenméreg vagy hogy a csodába híjják, mert ezek a lükék tartották a helyet a pálinkának. Sopánkodnak fel s alá, hogy most akkor mi lesz, mert még két kilométer felfelé, öt lefelé, esteledik, engem itt nem hagyhatnak, hegyimentő pedig még csak a filmekben létezett.   Mondom, hogy én úgy tudom, hogy azt a két pontot, amit a kélgyó mart beléjem, aztat össze kéne kötni. Vagyis jó mélyen belevágni a sebbe, a két pont közé „vágást tenni”, vért kinyomni, fertőtleníteni, aztán kórházba. És hogy milyen jó, hogy van köztünk egy szakember, majd ő ügyesen megcsinálja. Na, a szakember először összehányta magát, utána meg reszketett a kezében a bicska. Úgyhogy kénytelen voltam kézbevenni a dolgot. Bicska meg volt tüzesítve, kaptam egy kicsi pálinkát a torkomba (brr, hogy utáltam már akkor is az ízét), aztán egy kicsivel lelocsoltuk a sebet, ketten lefogták a lábamat, én meg nekiálltam műteni magamat. Mit mondjak, élmény volt. Nyisziteltem egy darabig (szerintem valami ínszalagot is érhettem), aztán kicsit kifáradtam, valaki kinyomta belőle a vért, megint pálinka, s bekötöttük. A hátizsákomból kivették a nehéz dolgokat, nekem maradt néhány hálózsák, a derekamat átkötötték egy vastag kötéllel, s egyvalaki húzott felfelé, egy másik nyomott hátulról. Kétszer kötöttük át a sebet a két km alatt, mindkétszer „fertőtlenítettük” is. Mire felértünk az öreghez, már úgy bűzlöttem, mint valami kocsmatöltelék.   Az öreg adott valami gyógyszert, hogy az orvostanhallgató lássa, hogy kapok valami olyan terméket is, ami a klasszikus medicina vívmánya (szerintem aszpirin volt), aztán főzött valami füvekből valami teát, azt itatta velem naphosszat. Meg valami gombákat is ettem. Igazából nem emlékszem tisztán erre a két napra, mert lázam volt, állandóan félig álomban voltam, fájt a sebem (a helye a mai napig látszik), szédültem, állítólag félre is beszéltem. Az öreg meg ült mellettem egész nap, törölgette a homlokomat, itatott a teával, megetetett (étvágyam nem is volt igazán), cserélte a kötést a sebemen. Két nap után már lábra tudtam állni, valamivel később még a csúcsot is meg tudtam mászni. Tanulság: soha többé nem megyek orvostanhallgatókkal kirándulni.