Tegnap beszélgettem két emberrel is arról, hogy mit jelent számukra a blog. Egyikük rendszeres blogíró, a másik „csak” olvasója a különféle szövegeknek. A nem reprezentatív felmérés eredményét összefoglalva, azt a kérdést, hogy milyen műfaj a blog, úgy lehetne megválaszolni, hogy „olyan mint a napló, csak sokkal rosszabb”. A „rosszasága” abból az intermedialitásból fakad, amit az internet nyújt. A visszajelzések (kommentek) nemcsak a blog szövegét értelmezik, hanem megpróbálják elhelyezni azt abban a képben, amit a blogíróról alkottak maguknak, és egyúttal a saját történetükké formálják azt. Egyetértő vagy a blogíróval szembenálló vélemények jönnek létre, tanácsokat adnak, bírálnak, egymás közt kommunikálnak. Ezzel a gesztussal belépnek a blogíró által alkotott világba, ahol nem szükséges a személyes ismeretség ahhoz, hogy egy témához hozzászóljanak, nicket használhatnak, saját identitást hozhatnak létre maguknak (ennek a fórumozásban egyik tipikus példája az, amikor valaki jobboldali fórumokon baloldaliként viselkedik, baloldali fórumokon pedig megveszekedett jobboldaliként - kérdés, hogy ez mennyi ideig tartható, és hogy egyáltalán élvezetes-e). Ezek az identitások találkoznak a virtuális térben, és ezek nem teljesen azonosak az őket működtető személyekkel, még akkor sem, ha az adott személy a saját nevét használja, vagy a saját meggyőződéseit osztja meg a többiekkel.
A blogírók szerepe kicsit más, hiszen ők irányítják a beszélgetést, rajtuk múlik a témaválasztás, egyfajta omnipotencia jellemzi őket, hiszen bármikor lezárhatják a kommentelést, kitörölhetnek hozzászólásokat vagy akár az egész blogot eltüntethetik anélkül, hogy ebbe bárkinek beleszólása lenne. Ők ugyanúgy megteremtik a maguk identitását, amellyel némileg azonosulnak, csodálkoznak, ha valaki nem úgy olvassa azt a szöveget, ahogyan az írói intenció azt elképzelte, és (jó esetben) folyamatos visszajelzést kapnak a kommentelőktől a szövegük minőségéről, valóságtartalmáról (erről még szó lesz), érdekes voltáról, megfogalmazásáról stb. Az a lehetőség, hogy a bejegyzés megjelenésének pillanatában máris bírálni lehet egy adott szöveget, eddig nem létezett. Kitermelődik egy új „írói réteg” (itt nem kizárólag szépírókra kell gondolni), amelynek saját „olvasórétege” van, és az interakciójuk is egészen más, mint a hagyományos.
Valóságtartalom. Ez összefügg a műfaji meghatározással, hiszen a legtöbben nem fikcióként olvassák a szöveget. A „rosszabb, mint a napló” definíció elfogadhatónak tűnik, egyrészt az előbbiek miatt, másrészt meg azért, mert a hagyományos napló műfaja nem ismeri az „együttírás” fogalmát. Egyáltalán nem kizárt ugyan, hogy a megírásának idejében mások is olvashatták, de ezeknek nincs nyoma, legfennebb a saját naplókban (ha van ilyen). A memoár ettől abban különbözik, hogy kerek egészként kínálja magát (nem véletlen, hogy idősebb korban írogatják az ilyesmit), utólag megírt és átgondolt történetekkel állunk szemben, amelyek egymásból következnek, logikai kapcsolódást mutatnak, a stílusuk általában egységes (hiszen nem 15 éves kortól íródnak a halálig, hanem néhány év alatt), többé-kevésbé kiforrott szemléletűek stb.
A saját blogom tehát ebben az értelemben nem memoár. Mentségemül (ez teljesen megszokott toposz, tessék úgy kezelni) hoznám fel azt, hogy fogalmam sincs, hogy meddig fogok élni, és különben sem érdekelnek a műfaji definíciók. A megbízhatatlan narrátor előtag pontosan ezt a problémát kívánja árnyalni: egyrészt az objektív szemléletet maguknak vindikáló memoárok és naplók problematikus helyzetét (mert ugyi azt mégiscsak egy szubjektum írta, az istenfáját), aztán a narrátor szerepe sem egyértelmű, hiszen szereplőként (leginkább főszereplőként) saját maga is résztvesz a cselekményben, alakítja is azt. Megbízhatatlansága nemcsak az előbb leírtakból fakad, hanem abból is, hogy Baudolinóként nem kiemelkedő történelmi személy, hanem azzá akarja tenni magát azzal, hogy tevőleges szereplőként mutatja be magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése