Milyen furcsa, hogy különféle eszközökkel próbáljuk megoldani (helyettesíteni?) a társalgást: telefon, levélírás, e-mail, messenger, skype meg mittudomén. De főleg ez a messenger, ez erőst vicces. Ülsz a gép előtt, nyomkodod a billentyűket, a túloldalon meg valaki elolvassa. Esetleg webkamerán mosollyal/nyelvöltéssel/szemöldökráncolással nyugtázza a dolgot. Aztán visszaír. És akkor te mosolyogsz, nyújtod a nyelvedet, ráncolod a szemöldöködet. Vagy kikapcsolod a webkamerát.
Napközben gyakorlatilag alig váltasz egy-két értelmes szót a kollégákkal, aztán úgy váltok el, hogy majd írok, majd leszek messengeren, szkájpon. És így történhet meg az, hogy miután hónapokig jársz valakikkel egy helyre, szinte naponta látod őket, gyakran e-maileztek egymással, mégsem tudtok egymásról szinte semmit. Felületes információid vannak ugyan mindenikről, de nem tudnál mindegyikről egyhuzamban egyenként öt percig beszélni.
Írunk. Folyton. E-mailt, üzenetet, blogot, sms-t. Grafomán egy társadalom vagyunk, he. Naivan megbízunk a szavakban. Hogy aztán azok jól kitoljanak velünk, és esetleg pont az ellenkezőjét jelentsék a túloldalon. A rendszerből adódóan késik a reakcióidő is. Ki tudja, mit gondol a másik? Nem látod a mozdulatait, a szeme villanását vagy egy aprócska jelet, ami a személyes beszélgetésekben könnyebben eligazítana. És akkor idegesen vakaródzol, hogy most mi van, magyarázkodsz, kérlelsz, békítesz, félreértést tisztázol. Közben pedig még mindig nem nyugodtál meg teljesen, mert nem látod közelről a másik arcát: valóban megértette, tényleg nem haragszik, ő is nevet.
De megérdemeljük. Úgy kell nekünk, ha egyszer túlságosan lusták vagyunk ahhoz, hogy teljes lényünkkel odaforduljunk a másik felé, és inkább a könnyebbnek tűnő megoldást választjuk: gép mellett, térben távol, sietve, esetleg három-négy dologra is figyelve egyszerre. Nekem ez egyre inkább kényszermegoldásnak tűnik. Lehetőség szerint inkább maradok a teaháznál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése