Veni

Amikor jönnöm kellett volna, nem akartam jönni. Nagyon hívtak, de én szívesebben maradtam volna a jó melegben összekucorodva, megvédve. Erre elhatározták, hogy segítenek kijönni. Nekem ez viszont nem tetszett, úgyhogy magamra csavartam azt a köldökzsinórt, a maradékot pedig előreküldtem, amolyan nyelvöltésnek. Hogy még csak azért sem jövök ki, pukkadjatok meg. És ha sokat erőltetitek a jövést, akkor szépen belehalok, és viszem magammal azt is, aki megvédett, hogy továbbra is biztonságban lehessek. Már akkor is önző voltam. De kitoltak velem: egyszercsak hallottam, amint egy éles valamivel nyiszitelik a barlangom biztonságos falát, én pedig alig kaptam levegőt.
Megszűnt a jótékony csend is, mindenféle hangoskodás volt körülöttem, ebből egy hang volt ismerős: halk női hang, aki a barlangos korszakomban kívülről simogatott. Volt ott egy erős férfihang meg még két másik női hang is. A férfi nevetve mondta, hogy anyám (ezt a szót akkor hirtelen tanultam meg) jól bírja az epidurálist, és ha már orvos, akkor tegye magát hasznossá, és mérje meg a saját vérnyomását. Beszéltek valamit arról is, hogy nincs altatóorvos, és hogy csak egy nővér van, aki valami fémes csengésű szerkentyűket adogatott neki. Amikor végre minden tiltakozásom ellenére kitéptek a barlangomból, bosszúból lepisiltem a férfit, hogy nem hagyott békén, és méltatlankodni kezdtem, de nem értették a szavaimat. Egy másik nő ölébe adtak, aki fehér lepedőbe bugyolált (ettől már jobban lettem), és elvitt. Megijedtem, hogy sosem látom többé azt, akit elkezdtem anyámnak nevezni. Bőgtem, de csak az a másik nő jött oda, felvett, ringatott. Ettől megnyugodtam egy kicsit, de nem volt elég.
Rá néhány órára a férfi az ölében felhozta anyámat hozzám. Fáradtak voltunk mindketten. Csak bújni tudtam, és magyaráztam neki, hogy én nem akartam semmi rosszat, de nem szeretem itt kint. Ő volt az egyetlen, aki megértette, hogy mi bajom van. Meg akartam simogatni a hasán vágott sebet, hogy ne fájjon, de mozdulni sem tudtam az álmosságtól. Ő magához ölelt, és így aludtam el. Akkor ébredtem annak tudatára, hogy örökké bántam volna, ha sosem ismerem meg.