Valaki egyszer megkérdezte tőlem, hogy támogatnám-e az euthanáziát. Lelkesen igent válaszoltam, azóta azonban kicsit meggondoltam a dolgot. De nem teljesen. Le szabad-e valakit kapcsolni egy lélegeztetőről, amikor nyilvánvaló, hogy nem fog felépülni, kómában marad, és így hal meg, és – mondjuk ki – foglalja a gépet, amikor azzal esetleg meg lehetne menteni egy ötéves kislány életét? Milyen orvosetikai kérdéseket vet ez fel, hiszen ők arra esküdtek, hogy életet mentenek? Igen ám, de milyen „élet” az, amikor nem is tudsz magadról, teljesen leépülsz, terhére vagy egy csomó embernek, képtelen vagy magadról gondoskodni (pl. enni, inni, vécézni), hozzá vagy kötve (jó esetben csak) egy géphez, a szellemi és szexuális igényeid kielégítetlenül maradnak, vagy el is tűnnek, egyszóval: „az” már nem „te” vagy. Végrendelet-írásra készülök (nem akarok meghalni, de sosem lehet tudni), és azt biztosan beleveszem, hogy ha valamilyen gyógyíthatatlan betegségben fogok szenvedni, akkor vigyenek ki Hollandiába, mert euthanáziát akarok. Törvényileg szabályozni azonban nehéz az ilyesmit. Mi a bizonyíték arra, hogy nem az öreg szülők láb alól való eltevése történik meg? A keresztyén orvosok még nagyobb „bajban” vannak, hiszen Isten kezébe kell helyezzék a beteg életét. De én nem szeretném, hogy utolsó percig szúrjanak, vágjanak idegen kezek, és fehér köpenyek takarásában pusztuljak el. Csak azért, mert az esküjük miatt kötelességük az utolsó lehelletig kínozni.
Ha nem lesz euthanázia, marad Polcz Alaine. Ahol nem kényszerítenek rád semmilyen dumát, csövet, tűt, nem nyomják le a torkodon a szondát. Hanem beszélgetnek veled, ha akarod, és elmennek, ha egyedül akarsz maradni. És ami miatt nagyon tetszenek: veled lehet a családod néhány tagja. Egy „hátránya” van: ha nem leszek rákos, szét fognak trancsírozni a dokik. Ebben az esetben következhet Hollandia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése