Hamarosan két hónapja lesz, hogy meghalt a zenetanárnőm. Az a valaki, akinél olyan ének- és szolfézsórákat éltem át, amelyek mindig felüdítettek, és két-három óra után sem fárasztottak ki. Aki kórust vezetett, aki megtanított szólót énekelni, és biztatott, hogy ne féljek. Akivel szeptemberben még hatalmasakat nevettünk, amikor felemlegettük azokat az éveket, amikor tanított, és megegyeztünk, hogy nyáron felkészít a konzis felvételire. Meghalt, amíg Tübingenben voltam. Rákban.
Az arcát nem nehéz felidézni, tele volt ráncokkal. Mély alt hang járt hozzá. Ahányszor találkoztunk, mindig kikérdezett, Fülest is sokszor emlegette, hiszen mindketten diákjai voltunk. És egymás osztálytársai. Katonás természetű volt, nem lehetett mindig ellentmondani neki. De sosem éreztem, hogy rám telepedett volna. Elfogadta a racionális érvelést, de sokszor ment a maga feje után. Valószínűleg ezért is szerettem annyira, mert saját magamat véltem látni benne, amilyen harminc év múlva leszek talán. Mélyen hívő ember volt, nem szerette a szemforgatást, és ezt nagyon tiszteltem benne. A szókimondásával néha megbántott másokat, de tudott őszintén bocsánatot kérni. Egyedül élt, kevés barátja volt, mi voltunk a gyerekei. Nem voltam Csíki Ágnes mellett a halála óráján.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése