Fájni fog. Dehogy fog. Nem fáj a fog.

Vagy valami hasonlót mondott a jó gyógykovács a Lúdas Matyi rajzfilmes változatában, amiben Gobbi Hilda volt az öreg Biri néne hangja.
Hát nem is fájt a fog, mert érzéstelenítették. Az a szadista beledöfött egy tűt a fogínyembe, megforgatta egy kicsit, s belényomott valamit, ami feszített. Na, ez fájt. Aztán tovább nem tudom, mert úgy elzsibbadtam, hogy a teljes bal képem bizsergett belé. Úgy éreztem, hogy a nyelvem meg van dagadva, nem tudtam rendesen kitátani a számat, az az alak meg csak fúrt ott kegyetlenül. Hamar megvolt, alig tíz perc alatt. Ennek három órája. A zsibbasztó hatása még mindig nem múlt el. A víz kicsorog a számból, banánt próbáltam enni, de nem tudom, hol kell abbahagyni a harapást, úgyhogy csak a szájam másik felén próbálkoztam. És miután elmúlik a zsibbasztó hatása, fájni fog.
Furcsa érzés, amikor tapogatod a saját arcodat, s az ujjaid érzik a bőrödet, de az arcod nem érzi a tapintást. Mintha kívülről próbálnál magaddal ismerkedni. A beszéd majdnem teljesen kizárt, s ha megszólalok, itt valaki mellettem mindig halálra röhögi magát. Ha nevetek, a félpofám bénultan lóg. És kettőre emberek közé kell mennem. Érdekes lesz... De legalább gyakorolom a némaságot. Nekem nem árt.