A gyógyulás útján

Milyen patetikus cím, nem? Ráadásul szerintem nem is igaz, mert egyáltalán nem gyógyultam meg, még csak a közelében sem járok. Szóval nem az úton, hanem valahol mellette tévelygek a bozótban. Ott botladozom, véresre sebezve a lábamat, keresve a helyes utat, aztán juhászkutyák ugatnak/talán meg is harapnak, s akkor jön a kisangyalomozás.

Viszont egy szöveg kapcsán újból rájöttem, hogy mennyire fontos az, hogy figyelj arra, amit írsz. Egy idézetről van szó, amit a szöveg írója szerintem helytelenül másolt le, beírta a szövegbe, kopipészt, és nem olvasta újra figyelmesen. Persze az is lehet, hogy a nyomda ördöge. Vicces volt azt olvasni, hogy „egy olyan korban, amikor a vidéken maradás a szellemi eltemetkezés veszélyével járt együtt, XY. szűkebb pátriárkájában maradt.” Erről akaratlanul is Ábrahám kebele jutott eszembe (hiába na, erőst nehéz levetkőzni a régi beidegződéseket meg az iskoláidat), és még inkább meggyőződtem afelől, hogy miután megírom a saját szövegemet, feltétlenül elolvastatom még legalább egy emberrel. Hasonlót vétettem én is néhányszor szemináriumi dolgozatokban, csak sikeresen elfelejtettem a konkrétumokat, höhö. A tanáraim – saját bevallásuk alapján – viszont nagyon jókat szórakoztak. Úgyhogy lehet leírni a saját tapasztalatokat, akár tanári élményeket is. Most megyek vissza utat keresni.