A női öltözőben

A sportuszoda közös női öltözőjében sok minden kiderül a női testről, a testben lakozó személyiség ahhoz való viszonyáról, és arról, hogy ki mennyire gyűlöli a testét. Közösen vetkőzöl fejletlen mellű, de büszkén melltartót viselő tizenévesekkel, anorexiakinézetűekkel, túlsúlyosokkal, kövérekkel, „ideális alakúakkal” és önbizalomhiányosokkal. A pőreségben feltárul a takargatni kívánt és szégyellt ránc, stria és narancsbőr, feleslegesnek ítélt háj, császármetszésből és egyéb műtétekből származó sebhelyek, mellműtétek nyoma, pattanások, anyajegyek, májfoltok. Az uszodából kijövő nő hatalmas átalakuláson mehet keresztül annak függvényében, hogy milyennek látja saját magát, mennyire befolyásolják a társadalmi elvárások, és milyen mértékben elégedett a saját testével. Ha durván leegyszerűsítem, azt is állíthatnám, hogy minél jobban utálja a saját testét, annál inkább változtatni kíván rajta, és ennek érdekében egyre több mindent vet be.  

A zuhanyozással és hajmosással kezdődik: a zuhanyozókrém és a sampon+balzsam mellett megjelenik a hajmosás utáni hajhab, zselé és hajlakk, sokszor mindhárom. Türelmetlenül dörzsölik a hajukat, hogy gyorsan száradjon, aprófogú fésűvel könyörtelenül tépik, és nem törődnek azzal, hogy pont ezzel okozzák maguknak a legnagyobb kárt: a vizes haj sokkal érzékenyebb, hamarabb töredezik. Forró levegővel és közelről szárítanak, folyton a frizurát igazgatva a tükörben, és dühösen állapítják meg, hogy a frissen szárított haj szokása szerint mindenfelé repül, és nem áll be. Erre jó a hajlakk: szépen lenyomja a hajat, nincs több gond vele.

A metamorfózis folytatódik az öltözőben: incifinci testápoló, narancsbőr elleni (hatástalan) krém, alapozó, arckrém, szemránckrém, púder, szemfesték, szemhéjfesték, szempillafesték, arcpír, rúzs, szájceruza, nem tudom folytatni. Nagy melegben is beleszorítja magát különféle műanyagos, szoros  nadrágokba és kényelmetlen cipőkbe, aztán a nőgyógyásznál meg az ortopédnél majd éri a meglepetés.   Mindez azért, mert kényszeresen (betegesen) meg akar felelni egy társadalmi elvárásnak, amely nem hajlandó tudomásul venni, hogy az öregedés normális dolog, és optikailag ugyan kitolható, de nem elhalasztható, amely a legapróbb szépséghibákat is problémaként kezeli, amely számokban állapítja meg az ideális nő méreteit, és aki ehhez nem alkalmazkodik, az legfeljebb a „téged a reneszánsz szobrászok imádtak volna” – kétélű megjegyzést kapja. Azért teszi mindezt, mert maga is elhiszi, hogy ez csakis a saját igénye, senki sem gerjesztette benne: mert így szebben néz ki, jobban ráfigyelnek, kívánatosabb, divatosabb és... kelendőbb. Mesterségesen gerjesztett igényeknek eleget téve (és ezeket magáévá téve) árucikk formájában kínálja fel magát, miközben esetleg azon háborog, hogy ekként kezelik: beleesik abba a csapdába, amelyet a kozmetikaipar, a plasztikai sebészek, a divat és a társadalom (elsősorban férfiúi) elvárásai készítettek neki, és legfeljebb csak akkor veszi észre áldozat mivoltát, amikor függőjévé válik a ki tudja miből készített krémeknek, festékeknek és kiegészítőknek.

Nincs olyan nő, aki ez alól kivétel lenne. A különbségek abban foghatók meg, hogy aki jobban szereti a testét, az sokkal kevesebb szintetikus szarral „kényezteti” magát, ezek számát igyekszik minimálisra csökkenteni, és ahol csak lehet, természetes alapanyagokkal helyettesíteni. De az ilyent általában alaposan végigmérik az öltözőben, mert napos időben nem szárítja a haját hajszárítóval, mert ott a nap, nem kenegeti magát félórán keresztül, hiszen csak egyetlen tubus sima glicerin meg egy kis kölni van nála, azzal pedig nem kell sokat vacakolni. Még a portás is utána szokott szólni, hogy vajon nem fog megfázni vizes hajjal, amikor kint csak +15 fok van (és hétágra süt a nap)?