Az utóbbi időben több alkalommal is szó esett a halálról, gyászról. Idoor fel is vetette egyik hozzászólásában, hogy nem búcsúzott el a 98 éves déditől, ahogy az édesanyjától sem. Nyilvánvalóan ez is ugyanolyan lázadás, mint a „nem-akarok-esküvőt-mert-színháznak-tartom”, de tapasztalataim alapján ennek a megítélése mégis más. Habár nyilván sokféle tényezőtől függ, hogy az egyén hogyan fogja fel a halál, gyászt, temetést, talán vannak olyan, általánosnak nevezhető dolgok, amelyek többé-kevésbé jellemzőek. Itt most akkor nem térnék ki az eszkimók vagy a hinduk temetkezési szokásaira, maradjunk inkább a mi kis közép-európai dolgainknál, van itt is elég boncolnivaló.
Jöjjenek akkor az általam látott, tapasztalt szokások. Ha valaki a halálán van, általában elbúcsúznak tőle, halálfélelmében megnyugtatják, a világnézetüknek megfelelően „előkészítik” a halálra (pl. „találkozunk a mennyben”). A búcsúzkodással, egészen pontosan azzal a szokással, hogy mintegy tudtára adják a haldoklónak, hogy „most búcsúzunk, mert te meg fogsz halni, és ezért jöttünk hozzád”, én sem értek egyet. Részben azért nem, mert ezzel a szöveggel (akár tapintatosabb formában) sem segítünk a haldoklón, csak fokozzuk benne azt az érzést, hogy őt már tulajdonképpen eltemették. Aztán azért nem, mert ha pl. valaki évekig nem néz felém, de a haldoklásom hírére eljön elbúcsúzni, mert ez a szokás, akkor az olyan ne jöjjön. A temetésemre sem, de erről mindjárt. Aztán azért nem, mert - bármennyire is furcsa - a haldokló mégis él még, közöttünk van. Ha szabad közhelyet használni, ő az élet és a halál között van éppen, mi viszont egész valónkban az életben, tehát milyen jogon adunk neki tanácsokat, amikor ő valószínűleg jobban „átéli”, hogy mi történik? És azért sem, mert nem hiszek a feltámadásban. Temetés. Rengeteg szokás és elvárás létezik, ezekből csak néhányat sorolnék fel. Virrasztás a halott mellett. Na, ilyenkor örvendek, hogy nem kerülök ilyen helyzetbe. Nincs olyan hatalom, ami engem arra kényszerítene, hogy egy halott mellett virrasszak. A félreértést elkerülendő: kész vagyok egy haldokló mellett napokat eltölteni, ha így kívánja; de a halott már nem az az ember, aki életében volt. Az csak egy test, egy hulla, ami tárggyá változik át, mert aki személlyé tette, már nem létezik. A temetésen azért általában feketében, gyerekeknek esetleg sötétkékben illik megjelenni. A keleti kultúrákban általában a fehér a gyász színe, a régi magyaroknál a violaszín volt szokásban. Mostanában azért a fekete az általános, a pirosat, rózsaszínt kirívónak tartják egy temetésen. Mára már nem annyira kötelező, régebben fátyolt is kellett viselni. Minél közelebbi kapcsolat volt a halott és a gyászoló között, annál inkább kellett ezt az öltözékben is megjeleníteni. Emlékszem, amikor egy temetésre a fekete Bocskai-zakóm alá fehér inget vettem (csak a nyaka látszott ki), megszóltak. Pedig a Bocskaihoz nem lehet más színű inget venni, nekem meg csak az az egyetlen fekete ruhadarabom. A siratás faluhelyen most is divat, ha a siratóasszonyok, özvegy, árva stb. nem sírnak „elég sokat”, akkor máris megvan az ítélet, hogy nem szerették eléggé a halottat. Tor. Protestánséknál elvileg tilos, gyakorlatilag sok helyen csinálják. Kimondottan utálom, mert evészetbe-ivászatba torkollik. Gyász. A halott szűk családjában általában hónapokig feketét illik viselni, házasság, eljegyzés, szülinapi buli, mindenféle vigasság elvileg tilos és illetlenség. Ennek mértéke persze függ a családtól is, de a gyász ideje alatt általában azért nem tartanak esküvőt. Régebben szabályozva volt, hogy mennyi a gyász ideje, most nemhivatalosan kb. félév-egy év.
Életemben utoljára 16 évesen voltam temetésen, soha többé nem akarok menni. Az egyéni döntésekből azonban konfliktusok fakadhatnak. Az anyai nagyapámat nem ismerhettem, az egyetlen kapcsolat felé anyám és nagymamám visszaemlékezései voltak, illetve a sírja. Sokat jártam a temetőbe, de nem gyertyát gyújtani és imádkozni, hanem mert a hatalmas fák alatt csend volt és nyugalom. Vittem magammal egy könyvet, és órák hosszat ott ültem. Azt is lehetne mondani, hogy nem használtam „rendeltetésszerűen” a temetőt... Édesanyám sem akar temetést saját magának, ő is a hamvasztás híve, ahogyan én is. Ha valaki meghalt, azzal már nincs többé kapcsolat, és addig kell valakinek kimutatni a ragaszkodásunkat, amíg itt van. Az elvesztését pedig nem külsőségekben, hanem magunkban kell feldolgoznunk. Szabad nevetni a gyász ideje alatt, és szabad sírni is. És szabad megosztani mással a gyászunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése