Kélgyóharapást szőrivel

14 éves voltam, amikor megmart egy kígyó. Nem vízisikló volt, hanem olyan igazi vipera. Bébivipera. Azért bébi, mert nem volt kifejlett példány. Kirándulni voltunk, néhány huszonéves is volt köztünk, egyik orvostanhallgató. Hátizsák, hálózsák, konzervek, menedékházban fogunk aludni. Keskeny ösvény, egymás mögött mentünk, óvatosan, mert „az erdővel nem jó viccelni” – ahogy az öreg mindig mondta. Kb. két kilométerre lehettünk a menedékháztól, amikor az egyik „városi” hátulról viccből meglökött. Én félreléptem, rátapostam egy kövön sütkérező viperára. Aki a lehető leglogikusabb dolgot tette: belémmart. Egészen pontosan a jobb térdem alá. Aztán szépen elcsuszinkázott az erdőbe. Mi meg ott maradtunk, leesett állal (na jó, én kicsit hangoskodtam is), hogy most mi lesz. Egyikünknél sem volt ellenméreg vagy hogy a csodába híjják, mert ezek a lükék tartották a helyet a pálinkának. Sopánkodnak fel s alá, hogy most akkor mi lesz, mert még két kilométer felfelé, öt lefelé, esteledik, engem itt nem hagyhatnak, hegyimentő pedig még csak a filmekben létezett.   Mondom, hogy én úgy tudom, hogy azt a két pontot, amit a kélgyó mart beléjem, aztat össze kéne kötni. Vagyis jó mélyen belevágni a sebbe, a két pont közé „vágást tenni”, vért kinyomni, fertőtleníteni, aztán kórházba. És hogy milyen jó, hogy van köztünk egy szakember, majd ő ügyesen megcsinálja. Na, a szakember először összehányta magát, utána meg reszketett a kezében a bicska. Úgyhogy kénytelen voltam kézbevenni a dolgot. Bicska meg volt tüzesítve, kaptam egy kicsi pálinkát a torkomba (brr, hogy utáltam már akkor is az ízét), aztán egy kicsivel lelocsoltuk a sebet, ketten lefogták a lábamat, én meg nekiálltam műteni magamat. Mit mondjak, élmény volt. Nyisziteltem egy darabig (szerintem valami ínszalagot is érhettem), aztán kicsit kifáradtam, valaki kinyomta belőle a vért, megint pálinka, s bekötöttük. A hátizsákomból kivették a nehéz dolgokat, nekem maradt néhány hálózsák, a derekamat átkötötték egy vastag kötéllel, s egyvalaki húzott felfelé, egy másik nyomott hátulról. Kétszer kötöttük át a sebet a két km alatt, mindkétszer „fertőtlenítettük” is. Mire felértünk az öreghez, már úgy bűzlöttem, mint valami kocsmatöltelék.   Az öreg adott valami gyógyszert, hogy az orvostanhallgató lássa, hogy kapok valami olyan terméket is, ami a klasszikus medicina vívmánya (szerintem aszpirin volt), aztán főzött valami füvekből valami teát, azt itatta velem naphosszat. Meg valami gombákat is ettem. Igazából nem emlékszem tisztán erre a két napra, mert lázam volt, állandóan félig álomban voltam, fájt a sebem (a helye a mai napig látszik), szédültem, állítólag félre is beszéltem. Az öreg meg ült mellettem egész nap, törölgette a homlokomat, itatott a teával, megetetett (étvágyam nem is volt igazán), cserélte a kötést a sebemen. Két nap után már lábra tudtam állni, valamivel később még a csúcsot is meg tudtam mászni. Tanulság: soha többé nem megyek orvostanhallgatókkal kirándulni.

Petite dame

Tegnap megtudtam, hogy mérsékelten jó nő vagyok. A korízlés szerint – tette hozzá gyorsan a Drágaszág. Ez akár felfogható őszinte vallomásnak is, nem? Aztán kiderült az is, hogy ahhoz, hogy megfeleljek a korízlésnek, az alábbi dolgokat kellene végeznem: minden reggel bőrápolás, úgymint: ránc elleni arckrém, szemránckrém, alapozó, púder az orromra, szemhéjfesték, szemceruza, szempillafesték, kitépkedni a szemöldököt, pirosító – mert fehér a bőröm (könyörgöm, kelet-európai fehér ember vagyok, mégis milyen bőrszínem legyen?). Aztán: testápoló (reggel és este), esetenként körömlakk. Lehetnék két-három kilóval kevesebb, melltartót kellene folyton hordanom, lehetőleg push-up modellt, mert ugyi, hát nem vagyok valami nagybögyű fehérnép. Aztán nem ártana magas sarkúban járni néha, és miért nem hordok soha nadrágot, festhetném a hajamat, és egyáltalán: már éppen ideje lenne levágni, mert túl hosszú.
Vagyis ha magamra rakok naponta félkiló vegyszert, kitöröm a lábamat és tönkreteszem a csípőmet, beleizzadok a melltartóba (amit különben is gyűlölök, mert: melegít, kényelmetlen; ha műanyag, akkor kiütök és viszketek tőle; ha pamut, akkor gumit tesznek belé, tehát megint kiütök és viszketek tőle; ha pamut, de drótból készítik a kosarát, akkor szúr és nyom, a push-up meg amúgy is egy nagy önáltatás; és ezek miatt csak végszükség esetén hordok melltartót – akkor is csak egy vékony valamit, amit nem szorít le gumi, drót meg hasonló vadságok), esetlenül billegnék egy szűk nadrágban (ami mellesleg jól összeszorítja a csípőmet és a vérkeringést sem serkenti igazán), akkor biztosan bombázó lennék. Hm...
Lehet, hogy mégis inkább megmaradok szürke kisegérnek. Persze utólag tájékoztattak róla, hogy természetesen egy bizonyos ember szemében én vagyok a legszebb nő a világon, akinek gyönyörű mézszínű haja van, és vadító zöld szeme, és csinos, és blablabla (ide férfiolvasóim gondolják oda mindazokat a bókokat, amiket egy nőnek mondanak), de akkor miért kellett végighallgatnom ezt a tömény marhaságot a korízlésről? Grr. Biztos vagyok benne, hogy nem én lennék a Karl Lagerfeld-kollekció arca. De egy olyan vén szatír nekem nem es kéne...
Na, nem kell engem nyugtatni, meg biztatni, hogy dehogynem, milyen jó nő vagyok, tudom én azt, hihihi. És szerintem ez az egész korízléses dolog csak azért hangzott el, mert egyesek vaginairigységben szenvednek (gúnyos kacaj).

A hazugság természete

Hogy kedvenc főhősömre visszatérjek, be kell vallanom, hogy felfedeztem kettőnk között a megalapozó hasonlóságot: kiskoromban rengeteget hazudtam. Akkoriban ezt még füllentésnek neveztük (talán kisebb a hazugság mértéke, vagy miért), meg hát bizonyos korig ez úgymond a gyermek tartozéka: konfabulálást emlegettek a szüleim. Én meg nem értettem, hogy mit jelent, de dühös arccal mondták, hogy ne konfabuláljak annyit, úgyhogy amikor először kezembe nyomták Aesopus fabuláit (valami ifjúsági változat lehetett, mert hatéves voltam), nem akartam elolvasni. Hogyne, hogy megint fabuláljak, gondoltam magamban... Ez az asszociáció sokáig meg is maradt, és ma is ha valaki fabulákat említ, mindig eszembe jut apám dühös arca, amint éppen a konfabuláció szót ejti ki a száján.   Szóval hazudoztam egy csomót. Ártatlan dolgok voltak ezek, inkább olyanok, amelyek megszínesítik az életet, amolyan viccnek szántam őket. Soha nem tagadtam le, ha fekete pontot kaptam (azt háromévesen kaptam, mert egy ötéves fiú azzal csúfolt, hogy pisis vagyok, pedig már rég szobatiszta voltam, én pedig belerúgtam a sípcsontjába), vagy ha valami rosszat csináltam. Hanem kitaláltam különböző történeteket (pl. verekedést állítottam le, megszidtam egy felnőttet stb.), amelyekben természetesen én voltam a pozitív főhős, olyasmi, mint Többsincs királyfi feminin kiadásban. Már akkor nagyon piszkálta az orromat, hogy miért kell szegény királykisasszony mindig várjon a királyfira, aki kiszabadítja, hogy miért nem próbál megszökni, altatót keverni a sárkány ételébe. Hogy a sok év alatt, míg be van zárva, miért nem tanul meg kardozni, hogy levághassa a sárkány fejét. Úgyhogy leginkább azokat a meséket szerettem, ahol a furfangos lánynak is szerepe volt. Mondjuk a Mátyásos „megmutatom a csúnyámat, de eltakarom a mellemet, mert én neveltem” azért nem tartozott a kedvencek közé, mert nem tartottam tisztességesnek a királytól azt, hogy azt kéri egy lánytól, hogy meztelenül - de mégse  teljesen - járuljon elé. Nem ismertem még azt a kifejezést, hogy perverz disznó, de nagyon dühös lettem Mátyásra. Zelk Zoltán „anya mosogat, apa fürdik” (vagy valami hasonló) megint csak nem tetszett. Lehet találgatni, hogy nálunk ki mosogat leginkább. De a feminizmusról talán később.   A hazugságaim egy idő után terhessé kezdtek válni. No nem azért, mert a leleplezéstől féltem volna, az a legkevésbé érdekelt, hogy mások szerint igazat mondok-e vagy sem. Úgy tartottam, hogy ha a felnőtteknek joguk van engem dirigálni, akkor nekem jogom van őket félrevezetni. Kaptam már apámat hazugságon, és nagyon haragudtam rá, amikor nem ismerte el. Sosem ütöttek meg, erre mindig büszke volt apám (habár egyszer megpróbált kezet emelni rám): nálunk mindig látványosan bocsánatot kellett kérni, odabújni, lehetőleg bűnbánó, sírós arccal kérni a bocsánatot. Mindig elhangzott az „azonnal kérj bocsánatot!” felszólítás, és emiatt kétszeresen is álságosnak éreztem az egészet. Ha egyszer nem akarok bocsánatot kérni, akkor miért tegyem? Ha nem furdal a lelkem ismerete, akkor az nyilván az én lelkemen szárad, de parancsra bocsánatot kérni... Nem ment. És akkor dacosan bocsánatot kértem. Nem volt jó, még egyszer. Egy idő után megtanultam, hogy ilyenkor gyorsan el kell kezdeni bőgni, és hüppögve kérni a bocsánatot, ez mindig működött, mert őszintének tűnt, néhány könnycseppet meg nem nehéz kimorzsolni. Elég, ha az ember valamire nagyon szomorúra gondol, a könnyek ilyen helyzetben könnyen érkeznek. Hamar vége lett, én pedig végre mehettem a könyveim közé vigasztalódni. Most is tudok felszólításra sírni.

Szappanfőzés

Mert én mindent kipróbálok. Na jó, nem éppen mindent, de azért elég sok mindent. Úgyhogy elhatároztam, hogy itthon fogok szappant készíteni, illatosat, és olyant, amilyent én akarok. Kell hozzá hamuzsírszappan, felaprított gyógynövény, illóolaj, öntőforma és víz. Gyógynövényt beszerezni a legegyszerűbb dolog. Az ember elmegy a bioboltba, beteszi a kosárba és fizet. Illóolaj dettó. Na de a hamuzsírszappan... Az már nagyobb falat. Szerintem egész Szegeden nincs ilyen, de legalábbis a belvárosban sehol. Az első két helyen rákérdeztek, hogy mit akarok venni? Nem is tudták, hogy mi az. A harmadik helyen már rafináltabb leszek, gondoltam, és feltettem a „szegény-kislány-el-van-tévedve-a-fogalmakban”-arcot, és elmondtam, hogy hamuzsírszappan kéne, de nem vagyok biztos benne, hogy ez a hivatalos neve. Jaaa, hamuzsír? Hát az sajnos nincsen, nagyon ritkán van. Grrr. De van helyette kókuszzsírból vagy olivából készült szappan, nincs illatuk, nagyon jók. Próba szerencse. Megvettem egy olivást, aztán ma kiderül. Ugyanis még nem készítettem el a szappant, de majd beszámolok róla.   Közben kivettem a könyvtárból Simone de Beauvoirtól A kor hatalmát. A sok hímsovén szöveg után kell valami kellemesebb is. És ha minden igaz, holnap vagy holnapután lesz saját telefonom. Ha nem, akkor jöhet az Ancorás vezérhiszti, és akkor lesavazok mindenkit.

Ancorától tanultam

Íme azon szavak és kifejezések listája, amelyeket Ancorától tanultam.

• akkora bunkó, hogy mamutot lehetne vele ütni
• stuffoskodás  spiné, csákó, csóka, luvnya  bikakábel (nem mertem megkérdezni, mit jelent)
• nagysikoly
• patakparti
• petting party (ez dicséretet érdemel az alliterációért)
• manónyi (gondolom, mértékegység)
• Cosmopolitan drink (készítés - kopipésztelve: Szóval, kell hozzá 4 cl Absolut (citromos) vodka, 2 cl Cointreauot és 1 cl áfonyalé és nagyon fontos, hogy az áfonyalé tőzegáfonyából készüljön! Aztán egy gondolatnyi lime és kész is.)
• kastás szöveg
• valakit lesavazni (csak metaforikusan, ugye, Ancora?)
• gádzsi (közben megtudtam, hogy ez olyan, mint a nő...)
• pucsítani
• vezérhiszti
• rafkózás (az olyan, mint az angolnázás)
• lekoccolni
• legótvarabb oltós szöveg
• műmájer szöveg
• csira (okvetlenül rövid i-vel, mintegy köpve ejtendő! - Ancora sajátkezű magyarázata)
• Megveszlek kilóra, mint a kacsát! (ezt RIDEG mondta, de Ancorásnak hangzik)
• gempa
• nagy buflák fej, zoral arc
• összecsandáz (he?)

Kész, kifáradtam. Ki lehet egészíteni, magyarázni, definiálni.

Spleen

Voltunk fogorvosnál. Érzéstelenített, úgyhogy nem fájt, viszont a zsibbadás kimondottan idegesít. Alig tudok vizet inni, szabályosan figyelnem kell arra, hogy hova töltöm a löttyöt. S hogy miért spleen? Hát, mert reggel nyolckor keltünk, azóta megjártuk a fogorvost, és most az eső is esik. Ráadásul muszáj dógozni. Na jó, elismerem, hogy nem feltétlenül erre gondoltak a szimbolisták, amikor a szimbolájukat használták... Ha kiáll a zsibbadtság a számból meg az agyamból, lehet, hogy lesz ma értelmesebb bejegyzés is.

Vasárnap

Ma voltunk úszni. Ez az egyetlen sport, amitől nem izzadok. Valósággal zsigeri undorom van az izzadástól: ahogy végigfolynak a testen a vízcseppek, viszket a fejbőr, később az egész test, brr. És az egyetlen sport, amitől nem kapok heves szívdobogást, nem szúr a szívem tájékán semmi, nem kell perceken belül levegőért kapkodnom és azt éreznem, hogy hamarosan elájulok, meghalok, hívjuk a mentőt. Nyolcadikos koromban történt meg utoljára, hogy a tornatanárom (tudva, hogy nem bírom ki) arra kényszerített, hogy lefussam a 800 métert: május, délután három óra, „napfényes” pálya. Még csak azért is végigfutottam, összeszorított, lila szájjal, vörös arccal, kiugró szívvel, dagadt erekkel. A célnál pedig összeestem. Mint egy nyálas filmben. Nem volt hősies cselekedet. Azt kellett volna mondanom neki, hogy tőlem fejre is állhat, akkor sem szaladok, nem szabad. De nem mertem. Féltem. Megbuktathatott volna. És ezért átalakítottam a terepet: hőssé változtattam magam, aki csakazértis megmutatja a gonosz elnyomónak. Nevetséges lehettem...    Szóval ma úsztunk. 1000 métert. És nem fáradtam ki jobban, mint amennyire szoktam. Itthon viszont már teljesen más: mintha a víz kiszívna belőlem minden erőt, alig haladtam a munkával. Azonban kiderült két dolog:    1. hogy a színtan honlapja szerint - RIDEG(hváry) barátom találta - a bőröm színének megnevezései: alabástromfehér, almavirágszín, angyalfehér, habfehér, hófehér, hattyúfehér, jázminfehér, liliomfehér, marcipánfehér, márványfehér, porcelánfehér, sziromfehér, tejfehér. Definíció: „Naptól védett, finom fehér bőr, mely az utóbbi évtizedekben teljesen kiment a divatból, ezért ezek a színnevek is régiesnek számítanak. Fiatal nőre vagy kisgyerekre illő jelzők.” Na, ezek után merjen valaki illetlen megjegyzéseket tenni a bőrszínemre, rögtön felsorolom neki az egészet!    2. hogy „kedvenc” 19. századi naplóíró grófom évente háromszor vágta a haját és a lábáról a körmöt. Lehet utálkozni, én azóta sem tudok szabadulni a sárga karmok és a lyukas zoknik víziójától. Fúúúj.

Óvakodj a faunoktól

Tegnap Fülessel megnéztem A faun labirintusát. Az eredeti címe: El Laberinto del Fauno, Guillermo del Toro rendezte. Egyszavas definíció: „felnőttmese”. A film főszereplője Ophélia (na vajon miért?), akinek az édesapja meghalt, és most várandós anyjával az új férjhez költözik. Ophélia a tündérmesék világába menekül az 1944-es Spanyolországból, mostohaapja hidegsége, anyja tehetetlensége és kiszolgáltatottsága elől. A kislány abban az életkorban van, ahol a mesének el kell válnia a valóságtól, ahol nem illik hinni abban, hogy léteznek faunok. A megosztottság a napok beosztásában is látszik: Ophélia eleinte csak éjszaka lép be a tündérvilágba, mikor azonban a „valóságban” egyre inkább felgyorsulnak az események, a két világ is némileg összekeveredik. A felnőttek megpróbálják rádöbbenteni a kislányt, hogy nem létezik tündérvilág, nincs varázslat, nincsenek tündérek sem; aki azonban nem hisz nekik. Inkább a faunnak hisz, aki elárulta neki, hogy ő a föld alatti világ hercegnője, és ha vissza akar jutni ebbe a világba, akkor ki kell állnia három próbát. Ha ez nem sikerül, akkor nemcsak halandóként kell leélnie az életét, hanem ez a csodavilág is megszűnik. Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy a gyerekek kell megmentsék a felnőttek ellenében a meséket, akik erőszakosan kirángatnák a gyerekeket onnan, mindent a hideg logikával, ésszerűséggel magyarázva, kizárva a csoda lehetőségét. A csavart nem árulom el, tessék megnézni a filmet. A spanyol szöveg csak hozzátesz a varázslatossághoz, ha megnézitek (márpedig szerintem mindenképpen érdemes), akkor könyörgök, ne szinkronnal, hanem felirattal.

Megj.: Füles: ő a (nagy) Másik, ha lacani fordulattal akarok élni. Azért Füles, mert nagy a füle. Nem kimondottan Dumbo-effektus, és lobogtatni sem tudja (még), de mindenképpen nagy, és jól lehet félálomban csavargatni, a két fülét megragadva szelíden magamhoz húzni. És fülelni is szokott, és füleskedni is. Én pedig a béka vagyok. Brekeke. 

na tessék...

Így legyen a zembör őszinte a baráttyához nekije. Elsuttogom egy tízfős társaságban, ez meg kiír engemet világ csúfjára, mások tanulságára. Bezony, Csodaszép Zoltán fogta magát, és kipirkálta a zesetet a blogjába neki (hozzá, belé - ez a jó). Okuljatok, hátéemek...

Baudolinóról

Az éjjel eszembe jutott, hogy talán illene valamit írni arról, hogy miért a névválasztás. Aki ugyanolyan Eco-mániában szenved, mint én (aki képes voltam ebből szakdolgozni), az tudja, hogy miről beszélek. Baudolino Barbarossa Frigyes fogadott fia, János pap országának ki- és megtalálója, Hüpatia hódolója, ereklyecsináló, levélhamisító, a Hazugság Hercege, oszlopszent. Aki beszéd közben sokszor laposan néz, és nagyokat pislog mellé, mintha jelezni kívánná, hogy ne vegyék komolyan.
Baudolino nemcsak az éppen aktuális eseményeket kívánja uralni (legtöbbször az ő ötletét fogadják el, hallgatólagosan ő a csapat vezetője, az események alakításában is aktívan részt vesz), hanem emlékezésében is domináns szerepet szán önmagának. Ezekre utalnak a címek (pl. Baudolino megtalálja a háromkirályokat, és szentté avatja Nagy Károlyt, Baudolino megírja János pap levelét, Baudolino átkel a Szambatüonon, Baudolino nincs többé stb.), amelyek mindig a címszereplő nevével kezdődnek; Baudolino önreflexív gesztusai mesélés közben, de állandó elbizonytalanítás is (hazugság beismerése, a lapos pillantások).
Történetírása kétféle: a fraschetai nyelvjárásban írt, töredékben fennmaradt pergamen, és az a mód, ahogyan a hivatalos történetírásba próbálja beírni magát (a Nikétasz Khoniatésszel folytatott beszélgetései). Nikétasz végül nem veszi be Baudolino történetét a könyvébe, de azzal vigasztalódik, hogy más is mesél történeteket, és ha lesz majd valaki, aki még Baudolinónál is hazugabb, az meg fogja írni a Baudolinóval történteket. A hivatalos (és egyben hitelesnek tekintett) történetírásba tehát Baudolino nem kerül be, és az, aki vállalja, hogy róla ír, még Baudolinónál is hazugabb. Hazug tehát az, aki megírta a regényt (hadd legyünk egy kicsit referenciálisak), hazug az, aki a regényből szakdolgozott, és kétszeresen hazug e blog írója is: nemcsak írt a regényről, hanem felveszi a hazug hős nevét, és álnévként használja.
Hogy miért pont őt? Mert egyre inkább úgy tűnik, hogy a memoárírás hasonlít Baudolino fraschetai nyelvjárásban írt „naplójához”: megpróbál felülírni egy régi történetet, kivakar belőle szavakat, de minduntalan elárulja magát, és képtelen megszabadulni az őt megelőző történettől. Szükségszerűen szubjektív, habár előszavában az objektivitást hirdeti. Mivel azonban annyira nem titkolja a szubjektív perspektívát, pontosan ez az, amivel csapdába ejti az olvasóját: annyira őszintének tűnik az, hogy az emlékező a saját történetét a fikcióba helyezve mondja el, hogy ezáltal sikerül megtartani azt az illúziót, amely szerint a hazugság feloldódna valamilyen igazságban. Az a gesztus, amellyel Baudolino belép a saját fikciójába (elindul megkeresni Hüpatiát), a történetmondó alapvető attitűdjét jellemzi: annyira valósnak tudja az általa elmondott történetet, hogy képtelen kilépni belőle.

Kezdődik

Háromheti tépelődés után végre elszántam magam, nekem is lesz ilyenem. A tépelődés azért volt, mert alapjáraton sosem voltam kitartó naplóíró. De kellett az elhatározás, ahogyan kedvenc főhősöm mondta. Nyolcadikos koromban vezettem utoljára naplót, és két év alatt nem sikerült megtöltenem egy 200 lapos füzetet. Talán hiányzott a kitartás. De az is lehet, hogy eseménytelen volt az életem, ami pedig fontos volt, arra a mai napig is tisztán emlékszem (még most is pontosan tudnék idézni a naplómból). A másik, ami eltántorított, az volt, hogy pontosan ismertem bizonyos családtagjaim kíváncsi természetét, ezért nem igazán mertem őszinte lenni az írásaimban.

Erre később kifejlesztettem egy titkosírást, ami abból állt, hogy egyrészt nagyon csúnyán írtam a szöveget, másrészt pedig felcseréltem a szavakban a betűk sorrendjét. A rendszert gyakran variáltam: néha betűrendben közöltem a szavakon belül a betűket (az első udvarlómból így lett eehll), néha felcseréltem az első betűt az utolsó előttivel (utolsóval, másodikkal stb.), megkavartam a központozást, ékezeteket hagytam el... A kulcsot pedig leírtam egy papírra, és mindig magamnál hordtam. Így elég volt jelezni, hogy most éppen a „második nap” következik. Napoknak neveztem el a megoldási módokat, ezzel is kavarva egyet a megfejtésen, hiszen aki a naplómat olvasni próbálta, csak annyit látott a dátum után, hogy „x. nap”, viszont a „napok” egymásutánisága semmilyen logikát nem követett. 

A naplót aztán egy felbuzdult este az udvaron elégettem (így kell azt, amikor az ember nyolcadikos), és a kulcsot is vele együtt. Azt a naplót senkinek sem mutattam meg, nem szántam más szeme elé. Nem bántam meg. Ahogy azt sem, hogy most könnyen olvashatóan írok ki a világba, változó célcsoportnak, kitéve a sokféle interpretáció lehetőségének. És remélem, kedves olvasóm, te sem bántad meg, hogy eddig elolvastál.

Öt – finomvegyes

Julia meghajított.  
1. Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték. Újraolvastam ugyan (azért még számít, ugye?), de olyan varázsa van, hogy az az érzésem, ez a könyv még vissza fog térni az életem során.   
2. Salman Rushdie: no, hát ott volt néhány (ugyanis éppen „korszakom” volt), Az éjfél gyermekeit jószívvel ajánlom mindenkinek, de engem a Grímusz, A mór utolsó sóhaja, Szégyen, Sátáni versek, Hárún és a mesék tengere is nagyon lenyűgöztek. Azt hiszem, néhány év múlva megint előveszem egyiket-másikat, hogy valamivel nagyobb távolságból is meg tudjam közelíteni.  
3. Proust: Az eltűnt idő nyomában, utolsó előtti kötet. A hetedik tudomásom szerint még nem jelent meg magyar fordításban, de lehet, hogy türelmetlenségemben nekifogok franciául.  
4. Horváth Zoltán: Kézikönyv az Európai Unióról. Nem röhög! Kötelező olvasmány volt vizsgára, nagyon száraz, rengeteg adattal, mégis élvezetesnek tartottam. Lehet, hogy deformálódok?  
5. Nicolae-Georgescu Roegen (Nicholas lett belőle): Az entrópia törvénye és a gazdasági probléma. Meg még egyéb tanulmányok is tőle. Közgazdász-matematikus volt az embör, és nagyon érdekeseket ír a kapitalizmus és az egyén kapcsolatáról. A neten is megtalálható jópár szövege.  

Labda tovább bognárzoltánnak, szeklermennek, kücsüknek, meg mindenkinek, akit még nem hajított meg senki.