Két és fél soros levél, tárgymegjelölés: x. Ennyit ér egy kétéves barátság. Ennyire voltam fontos. Beikszeltek vagy ki. Áthúztak két egyenes vonallal. Érdekes érzés. Mintha egy kicsit megszűnnél létezni. Ez is volt a cél, azt hiszem.
A "kedves..." megszólítás persze ott van, az ember adjon a látszatra. A többi már csak a felelősség szokásos áttolása. Sokat vívódtam, elromlott, megpróbáltuk - imádom ezt a többest, mert kiválóan jelzi, hogy a levélíró nem igazán próbált meg semmit (ha megpróbálta volna, nem ez a levél jön, nem így, nem ilyen rövid idő után, nem levél, nem két sor stb.), de legalább jól hangzik, és a felelősséget szépen az én vállamra teszi vele.
Fura. Mondhatni álszent. Egy barátság végére úgy pontot tenni, hogy a "szakítólevélben" többes szám első személyt használ. Megőrizve a "mi" látszatát. Azt a "mi"-t, amit éppen ezzel a levéllel, ennek az egyetlen igének pontosan ezzel a grammatikai formájával semmisít meg. És még mondja nekem valaki, hogy a nyelvtan nem fontos.
Azt hittem, rég leszámoltam az életemben a látszatra adó emberekkel. Tévedtem. Az ember ne mondja meg a barátjának se a véleményét, se az igazat. Mert rögtön kirúgják. Ja, nem is. Előtte hosszasan vívódnak, aztán rúgják ki. Kultúrember először mindig vívódik egyet (csütörtökön négytől hatig: vívódás). Így pécé. Píszí. Két év mély(nek hitt) barátságért hat nap hosszas vívódás jár. Az ember legyen beosztó és takarékos, válságos időket élünk. Aztán előtör a máz alól az erőszakos énje, amit addig különféle pszichológiai és egyéb praktikákkal sikerrel rejtegetett, s talán még ő is elhitte saját magáról, hogy ő empatikus és erőszakmentes. Ez pontosan addig működött is, amíg idegenekről volt szó, ő pedig nem érintettként szerepelt a történetekben. Amint érintetté válik, lefoszlik minden, és hirtelen minden megengedett a másikkal szemben, akit még az előző napon a barátjának nevezett, és elpanaszolta neki az aznapi kálváriáját. Aztán gyorsan megírja azt a finom aljassággal megfogalmazott levelet, amiről már az első percben pontosan tudta, hogy meg fogja írni. Amolyan értelmiségiesen megfogalmazva. Csak hát előbb a látszat, feleym. Az nagy úr.
Úgy érzem magam, mint akit kihasználtak. Fel. El. Aki egészen pontosan addig volt jó, amíg egyetértett és együttérzett. Mindezt egy olyan embertől, aki nagyon merészen világít rá mások vakfoltjaira, és fennen hangoztatja, hogy a barátok kivételek, nekik többet szabad, legyenek vele őszinték, blablabla. Én hülye, hát nem elhittem? Tiszteld barátod súlyos kognitív disszonanciáját, hogy kapcsolatotok hosszú életű legyen ezen a földön. Ez az első és legfontosabb parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: konfliktusba ne keveredj a barátoddal, és el ne áruld közben neki, hogy a konfliktus ellenére szereted őt és fontosnak tartod a barátságotokat, mert repülsz, mint a huzat. Az ilyen érzelemnyilvánítások csak útban vannak egy barátságban.
Szokatlan érzés egyszer használatos papírzsebkendőnek érezni magam (na jó, két évig használatosnak). Úgy látszik, ez a barátság nem az volt, aminek én hittem. Vagy amit erről velem elhitettek. Vagy el akartam hinni. Tulajdonképpen mindegy is, a lényeg, hogy jól megszívtam, akármit is képzeltem a másik érzelmeinek a mélységéről. Többet, mint ami ténylegesen volt.
És a végén az elmaradhatatlan sajnálat. Mert a szakítónak is van szíve. Sajnálja, na. Sajnálja, hogy éppen (virágnyelven bár, de) elküld az anyám picsájába. Annyira, de annyira sajnálom, hogy most szakítok veled. Nem is értheted, mennyire fáj nekem, hogy ez az igazságtalanság történik veled, hogy most rúgok beléd egy jó nagyot. Őszintén.
Örülnöm kellene. Hogy ennek a két sornak a jóvoltából nem kell olyan emberrel kapcsolatban lennem, amelyben mindig figyelnem kell arra, hogy mit és hogyan mondok, kínosan kerülnöm kellene bizonyos témákat és az őszinteséget, mert Damoklész kardja állandóan ott lebegne a fejem fölött (előtte az obligát hosszas vívódással). Majd fogok örülni is.
Egy év egy sor. Én egy féllel többet is kaptam, ezt a kegyet... Kérdés, hol és hogyan fogom én ennek a félnek az árát még megfizetni. Mert hogy kőkeményen megfizettetik velem, az ezek után nem kérdés számomra.
Tudom-tudom. Elmúlik. De mikor?
(Nem a kommentelés miatt írtam, csak ki magamból. Nyugodtan hagyjátok szó nélkül. Sőt: kifejezetten kérlek.)
2012/11/27
A baltimore-i virágárus verse (The Poem of the Baltimore Florist)
(For English scroll down)
Már nagyon régóta szeretném ezt megmutatni, hátha nem ismeritek. Egy filmben hallottam először, egy temetésen olvasták fel.
Mary Elizabeth Frye nem volt költő, virágárus volt és háziasszony. Az irodalomhoz elsősorban olvasóként volt köze. A verset egy barna papírzacskóra írta 1932-ben, később főleg kéziratos formában terjedt, és szinte 70 év „használat” után derült ki, hogy ki írta. Ez már önmagában elég izgalmas egy magamfajtának. Frye később más verseket is írt, de ez a leghíresebb.
(Magyar fordításról tud valaki? Egyszer nekiállok elpiszmogni vele, már csak puszta szórakozásból is.)
Do not stand at my grave and weep
I am not there. I do not sleep.
I am a thousand winds that blow.
I am the diamond glints on snow.
I am the sunlight on ripened grain.
I am the gentle autumn rain.
When you awaken in the morning's hush
I am the swift uplifting rush
Of quiet birds in circled flight.
I am the soft stars that shine at night.
Do not stand at my grave and cry;
I am not there. I did not die.
I wanted to show you this poem for a long time (although my English readers know it quite well, I suppose), I heard it once in a movie at a funeral.
Mary Elizabeth Frye wasn't a poet, she was a florist and a housewife. Her relationship to literature was first and foremost as a reader. She wrote this poem in 1932 on a brown paper bag, it later circulated mostly in handwriting, and her authorship became widely known only after almost 70 years. This is already gripping for someone like me. Frye wrote other poems as well, but this one is the most famous.
(Does anybody know about a Hungarian translation? I might give it a try one day, just for the fun of it.)
Már nagyon régóta szeretném ezt megmutatni, hátha nem ismeritek. Egy filmben hallottam először, egy temetésen olvasták fel.
Mary Elizabeth Frye nem volt költő, virágárus volt és háziasszony. Az irodalomhoz elsősorban olvasóként volt köze. A verset egy barna papírzacskóra írta 1932-ben, később főleg kéziratos formában terjedt, és szinte 70 év „használat” után derült ki, hogy ki írta. Ez már önmagában elég izgalmas egy magamfajtának. Frye később más verseket is írt, de ez a leghíresebb.
(Magyar fordításról tud valaki? Egyszer nekiállok elpiszmogni vele, már csak puszta szórakozásból is.)
Do not stand at my grave and weep
I am not there. I do not sleep.
I am a thousand winds that blow.
I am the diamond glints on snow.
I am the sunlight on ripened grain.
I am the gentle autumn rain.
When you awaken in the morning's hush
I am the swift uplifting rush
Of quiet birds in circled flight.
I am the soft stars that shine at night.
Do not stand at my grave and cry;
I am not there. I did not die.
I wanted to show you this poem for a long time (although my English readers know it quite well, I suppose), I heard it once in a movie at a funeral.
Mary Elizabeth Frye wasn't a poet, she was a florist and a housewife. Her relationship to literature was first and foremost as a reader. She wrote this poem in 1932 on a brown paper bag, it later circulated mostly in handwriting, and her authorship became widely known only after almost 70 years. This is already gripping for someone like me. Frye wrote other poems as well, but this one is the most famous.
(Does anybody know about a Hungarian translation? I might give it a try one day, just for the fun of it.)
2012/10/29
Egy tréning(nem)vásárlás tragikomikus története
Szóval szeretnék egy tréninget. Néha azt vennék fel otthon, amolyan igénytelen módra. Azt hittem, hogy egyszerű lesz a dolog: az ember bemegy néhány olyan boltba, ahol tréningek is vannak, körülnéz, és legkésőbb az ötödikben biztosan megtalálja azt, amit keres. Kiderült, hogy tévedtem. Vagy divatja van a tréningeknek is, vagy csak egyszerűen nincs választék. Pedig nincsenek extra igényeim, sőt: egyszerű, puha anyagból készült egyenes szárú nadrág, korcos vagy vékony gumis derék (pontosabban csípőn végződjön, de az ember ne legyen telhetetlen). A szín szinte teljesen mindegy: a vad banánzöldtől és hasonlóktól eltekintve nem igazán érdekel, hogy a tréningem szürke, kék, fekete vagy éppen zöld színű.
Csakhogy. És itt jön a kálvária.
Anyag: van műszálas, fényes izé, van plüss (hogy úgy nézzek ki, mint egy plüsselefánt, még mit nem), és van viszonylag normális anyag (még mindig nem tiszta pamut). Utóbbi nagyon ritka, és általában olyan szabásban, amit nem hordanék.
Szabás: megfigyeléseim szerint a legtöbb női tréning átalakult testhezállóvá. Nem mintha különösebben rejtegetnem kellene a bájaimat a Másik elől, de ezekben a cicanadrágszerű valamikben úgy érzem magam, mintha már csak a farok hiányozna hátulról, és máris mehetnék nyávogni. Ráadásul természetesen nem tapadnak tökéletesen, a hajlatoknál felgyűrődnek, és ezt sajnos nehezen viselem.
Derék: nincs olyan, hogy egy szál vékony gumi vagy csak egy korc legyen benne. Mindegyikben széles gumi van, ezek természetesen nincsenek levarrva, tehát az első két hordás után lehet csavargatni a gumikat. Vagy levarrni őket. Azt pedig végképp nem értem, hogy mi abban a pláne, hogy egy XS-es tréningben a széles gumihoz (ami jól tart, nem lötyög) még egy korc is jár. Hogy legyen valami, ami lóg, gondolom.
Szár: az összes eddig látott tréning alja össze van húzva valamilyen formában. Nos, a bokám nem szorul kiemelésre, ilyenre pedig végképp nem. Még egy tréningben sem.
És akkor most ne beszéljünk az egyéni izémről, hogy minden szoknya és nadrág köldök alatt végződjön, mert ha feljön a derekamig, olyan érzésem támad, mintha kettébe lennék vágva.
Ha valakinek van ötlete, hogy hova menjek, ne kíméljen. Ugye nem kell tréninget csináltatnom?
Csakhogy. És itt jön a kálvária.
Anyag: van műszálas, fényes izé, van plüss (hogy úgy nézzek ki, mint egy plüsselefánt, még mit nem), és van viszonylag normális anyag (még mindig nem tiszta pamut). Utóbbi nagyon ritka, és általában olyan szabásban, amit nem hordanék.
Szabás: megfigyeléseim szerint a legtöbb női tréning átalakult testhezállóvá. Nem mintha különösebben rejtegetnem kellene a bájaimat a Másik elől, de ezekben a cicanadrágszerű valamikben úgy érzem magam, mintha már csak a farok hiányozna hátulról, és máris mehetnék nyávogni. Ráadásul természetesen nem tapadnak tökéletesen, a hajlatoknál felgyűrődnek, és ezt sajnos nehezen viselem.
Derék: nincs olyan, hogy egy szál vékony gumi vagy csak egy korc legyen benne. Mindegyikben széles gumi van, ezek természetesen nincsenek levarrva, tehát az első két hordás után lehet csavargatni a gumikat. Vagy levarrni őket. Azt pedig végképp nem értem, hogy mi abban a pláne, hogy egy XS-es tréningben a széles gumihoz (ami jól tart, nem lötyög) még egy korc is jár. Hogy legyen valami, ami lóg, gondolom.
Szár: az összes eddig látott tréning alja össze van húzva valamilyen formában. Nos, a bokám nem szorul kiemelésre, ilyenre pedig végképp nem. Még egy tréningben sem.
És akkor most ne beszéljünk az egyéni izémről, hogy minden szoknya és nadrág köldök alatt végződjön, mert ha feljön a derekamig, olyan érzésem támad, mintha kettébe lennék vágva.
Ha valakinek van ötlete, hogy hova menjek, ne kíméljen. Ugye nem kell tréninget csináltatnom?
2012/10/07
Ilyen se volt még
Megvan a laboreredményem. Nem vagyok anémiás. Na jó, nem súlyosan. Egy kicsi azért van, de ahhoz képest, hogy miket szoktam produkálni, most egészen elégedett lehetek. Főleg úgy, hogy múlt pénteken valami vírusfertőzés következtében (kellett nekem családot látogatni ősszel, hehe) annyi folyadékot vesztettem a különféle testnyílásokon keresztül, hogy mentőt kellett hívni, ráadásul semmiféle görcsoldó nem hatott. A tablettát kihánytam, az injekciót mintha be sem adták volna, és egy korty víz sem maradt meg bennem. Úgyhogy ment a szokásos infúzió, görcsoldó, hányingercsillapító, loperamid, kutyafüle. A mentős a vérnyomásomat először meg sem akarta mondani, csak ingatta a fejét, aztán mondta, hogy 65/40, de ez is csak az ő jóindulatú felkerekítésével. Két rosszullét között belenéztem a tükörbe is. Hát mit mondjak, érdekesen halavány voltam, ahogy a Cilikében írta Tutsek Anna a nagylányokról (akik krétaport ettek és ecetet ittak).
De ennek ellenére bent vagyok a normál határon belül. Jójó, tudom, éppenhogy meghaladtam az alsó határt, de akkor is. Magnézium kell, az hiányzik, és még egy kicsi vasat is szedjek a biztonság kedvéért, de nincs nagy baj. Úgy látszik, jót tett az olaszországi borozgatás. Rendszert kellene csinálni belőle. Főleg az olaszországi feléből.
De ennek ellenére bent vagyok a normál határon belül. Jójó, tudom, éppenhogy meghaladtam az alsó határt, de akkor is. Magnézium kell, az hiányzik, és még egy kicsi vasat is szedjek a biztonság kedvéért, de nincs nagy baj. Úgy látszik, jót tett az olaszországi borozgatás. Rendszert kellene csinálni belőle. Főleg az olaszországi feléből.
2012/09/12
Mert természetesen mindenért a feministák a hibásak
"A nők az önmegvalósítás, emancipáció mellett elfelejtenek gyereket szülni."
"Majd ha mindenki megszülte a maga két-három vagy négy gyerekét, akkor mehet önmegvalósítani meg emancipálódni."
"Talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak."
"Az asszonyoknak, a hölgyeknek a legfontosabb hivatásuk, hogy gyereket szüljenek!"
Ha most felhívom a figyelmet arra, hogy ezeket a mondatokat férfiak ejtették ki a szájukon, akiknek nemhogy a szülésről, hanem egy nyamvadt menstruációról sincs fogalmuk, akkor én leszek a zsíros hajú, elnyomó gonosz feminista. Ha esetleg még azt is hozzáteszem, hogy a reprodukciós szerveim használatáról kizárólag én döntök, akkor férfigyűlölő is vagyok.
Az emancipáció feledékenységhez, egymás meg nem becsüléséhez és családon belüli erőszakhoz vezet a fentiek alapján. Merugye bezzeg régen nem volt ilyesmi, a nő tudta, hol a helye, mi a szerepe. És természetesen a nők tehetnek arról, ha esetleg megverik őket. Arról pedig mélységesen hallgat mindenki, hogy a CSBE nem kizárólag (bár többségében) nőkre irányul, hanem az elszenvedői között rengeteg a gyerek, idős ember, ritkábban pedig férfiakat is érint. Szóval mindenkit. De nem, végre lehet egy kicsit gonoszfeministázni, hülye az, aki kihagyja ezt a kínálkozó alkalmat.
A kedvenc érvem, hogy ha mégis bekerülne a Btk.-ba, akkor majd ezzel jól visszaélnek a gonosz nők. Tényleg, teljesen valószerű, hogy normális párkapcsolatban élőként ma szándékosan nekimegyek az ajtófélfának (esetleg jól összeverem magam), majd elmegyek a rendőrségre feljelentést tenni. Mindezt egy olyan országban, amelyikben a társadalom java úgy gondolja, hogy a nemi erőszak kiprovokálható öltözködéssel, kihívó viselkedéssel, így ne csodálkozzon az a nő, ha erre a ledér viselkedésre az a válasz, hogy az akarata ellenére megdugják. Ezen érvek hangoztatóiban fel sem merül, hogy ez a feltételezés mennyire sértő a férfiakra nézve.
A nemi erőszak elkerülhető volna, állítják, ha a nők nem járkálnának éjszaka mindenfelé. Nem számít, hogy a statisztikák szerint a nőket leginkább ismerősök, rokonok bántalmazzák, az éjszakai utcai rablások elszenvedői pedig férfiak. Nekik mégsem mondja senki, hogy ne járkáljanak este 9-kor egyedül az utcán, pedig nagyobb veszélyben vannak. Gyakorlatilag szociális csadort húznának a nőkre (már megint): szüljön legalább 4-5 gyereket (a hazának, naná, ki másnak), ne akarjon önmegvalósítani meg egyenlő jogokat és bérezést, őrizze a családi tűzhelyet (főleg este 8 után), s engedelmesen tegye szét a lábát, ha a ház ura ezt kívánja meg. Esetleg szalagot is tehet a hajába, hogy csábítóbb legyen.
Normális országban a fent idézett kijelentések el sem hangozhatnak kultúrlény szájából. Normális országban ha egy politikus ilyent kiejt a száján, másnap nyüszítve mond le. Normális országban ennek a kérdésnek a tárgyalását nem éjjel háromra teszik (mert nincs akkora súlya ugye), és a képviselők jelen vannak. Normális országban nem elhatárolódás van, hanem nem engedik az ilyen alakokat felszólalni a saját párttársai (ideális esetben be sem kerül a parlamentbe), nemhogy utána megvédenék. És itt nem pusztán azzal a hat képviselővel van baj, hanem mindazokkal, akik ezt szó nélkül nézték, és tevékenyen részt vettek ennek az eltussolásában.
"a politikus [ti. Varga István] tiszteli a nőket, neki mindig előre köszön, előre engedi az ajtóban"
Szívesen lemondok erről a semmitmondó, üres gesztusról cserébe egy normális parlamenti vitáért.
"Majd ha mindenki megszülte a maga két-három vagy négy gyerekét, akkor mehet önmegvalósítani meg emancipálódni."
"Talán az anyáknak vissza kéne térniük a gyereknevelés mellé, szülni két-három vagy inkább négy-öt gyereket, és akkor lenne értelme annak, hogy jobban megbecsülnék egymást, és fel sem merülhetne a családon belüli erőszak."
"Az asszonyoknak, a hölgyeknek a legfontosabb hivatásuk, hogy gyereket szüljenek!"
Ha most felhívom a figyelmet arra, hogy ezeket a mondatokat férfiak ejtették ki a szájukon, akiknek nemhogy a szülésről, hanem egy nyamvadt menstruációról sincs fogalmuk, akkor én leszek a zsíros hajú, elnyomó gonosz feminista. Ha esetleg még azt is hozzáteszem, hogy a reprodukciós szerveim használatáról kizárólag én döntök, akkor férfigyűlölő is vagyok.
Az emancipáció feledékenységhez, egymás meg nem becsüléséhez és családon belüli erőszakhoz vezet a fentiek alapján. Merugye bezzeg régen nem volt ilyesmi, a nő tudta, hol a helye, mi a szerepe. És természetesen a nők tehetnek arról, ha esetleg megverik őket. Arról pedig mélységesen hallgat mindenki, hogy a CSBE nem kizárólag (bár többségében) nőkre irányul, hanem az elszenvedői között rengeteg a gyerek, idős ember, ritkábban pedig férfiakat is érint. Szóval mindenkit. De nem, végre lehet egy kicsit gonoszfeministázni, hülye az, aki kihagyja ezt a kínálkozó alkalmat.
A kedvenc érvem, hogy ha mégis bekerülne a Btk.-ba, akkor majd ezzel jól visszaélnek a gonosz nők. Tényleg, teljesen valószerű, hogy normális párkapcsolatban élőként ma szándékosan nekimegyek az ajtófélfának (esetleg jól összeverem magam), majd elmegyek a rendőrségre feljelentést tenni. Mindezt egy olyan országban, amelyikben a társadalom java úgy gondolja, hogy a nemi erőszak kiprovokálható öltözködéssel, kihívó viselkedéssel, így ne csodálkozzon az a nő, ha erre a ledér viselkedésre az a válasz, hogy az akarata ellenére megdugják. Ezen érvek hangoztatóiban fel sem merül, hogy ez a feltételezés mennyire sértő a férfiakra nézve.
A nemi erőszak elkerülhető volna, állítják, ha a nők nem járkálnának éjszaka mindenfelé. Nem számít, hogy a statisztikák szerint a nőket leginkább ismerősök, rokonok bántalmazzák, az éjszakai utcai rablások elszenvedői pedig férfiak. Nekik mégsem mondja senki, hogy ne járkáljanak este 9-kor egyedül az utcán, pedig nagyobb veszélyben vannak. Gyakorlatilag szociális csadort húznának a nőkre (már megint): szüljön legalább 4-5 gyereket (a hazának, naná, ki másnak), ne akarjon önmegvalósítani meg egyenlő jogokat és bérezést, őrizze a családi tűzhelyet (főleg este 8 után), s engedelmesen tegye szét a lábát, ha a ház ura ezt kívánja meg. Esetleg szalagot is tehet a hajába, hogy csábítóbb legyen.
Normális országban a fent idézett kijelentések el sem hangozhatnak kultúrlény szájából. Normális országban ha egy politikus ilyent kiejt a száján, másnap nyüszítve mond le. Normális országban ennek a kérdésnek a tárgyalását nem éjjel háromra teszik (mert nincs akkora súlya ugye), és a képviselők jelen vannak. Normális országban nem elhatárolódás van, hanem nem engedik az ilyen alakokat felszólalni a saját párttársai (ideális esetben be sem kerül a parlamentbe), nemhogy utána megvédenék. És itt nem pusztán azzal a hat képviselővel van baj, hanem mindazokkal, akik ezt szó nélkül nézték, és tevékenyen részt vettek ennek az eltussolásában.
"a politikus [ti. Varga István] tiszteli a nőket, neki mindig előre köszön, előre engedi az ajtóban"
Szívesen lemondok erről a semmitmondó, üres gesztusról cserébe egy normális parlamenti vitáért.
2012/08/31
Egy kedves ismerősnek
"Édes a lét, ha remény
bátorít mindig, amíg élsz csak, a jókedv
fényes örömmel a lelkedet élteti."
bátorít mindig, amíg élsz csak, a jókedv
fényes örömmel a lelkedet élteti."
(Aiszkhülosz)
2012/08/27
Magyarok-e vagytok?
"A magyar nép olyan történelmi gyökerekkel rendelkező közösség, amelynek tagjai azonos módon viszonyulnak teremtő, mindenható Istenükhöz és természeti környezetükhöz."
Szóval magyarok-e vagytok? Mert én nem. Legalábbis a Magyarok Világszövetsége meghatározása szerint. Van abban valami ironikus (hogy ne mondjam: röhejes), amikor egy magát nemzetmentőnek (Tessék mondani, hol mentik a nemzetet? Hoztam egy súlyosan sérültet.) beállító szövetség határozza meg, hogy ki a magyar. Öndefinícióra természetesen semmi szükség, az csak a hülye bölcsészek szőrszálhasogatása. Az a magyar, akit Patrubány Miklós annak tart. A többiek ellenségek, idegenszívűek, tudjátokkik.
De ha már két szerkesztő is részt vett a nyilatkozat megírásában, nem ártott volna legalább a helyesírásra, nyelvhelyességre kicsit jobban odafigyelni. Tudom, tudom: savanyú a szőlő, mert nem lehetek magyar. Hát ezekkel nem is akarok közösséget vállalni. Maradok inkább idegenszívű hazaáruló, már úgyis hozzászoktam.
2012/08/05
Szieszta
Flórenc. 35 fok. Néha 40. Chianti. Millióféle főtt tészta, pizza, caprese. 12 és 17 óra között hőség. Most már értem, hogy mire jó a szieszta. Meg a légkondicionált éttermek, a múzeumok és a templomok.
A legstresszesebb a reggeli, ugyanis nem lehet a teraszon enni a galambok miatt. Ha egyetlen pillanatra ott hagyod az asztalt és befutsz egy másik vajért, máris az asztalra szállnak, belecsipegetnek a kenyérbe, rágyalogolnak a tányérra. Nem igazán félnek senkitől. Egy hessintésre arrébb röppennek néhány centit, aztán vissza. Tiszta Hitchcock. De ezt a stílust inkább filmen szeretem, élőben annyira nem, így inkább bent eszünk.
Egyébként pedig: Uffizi, Accademia, templomok, dómok, girbegurba utcácskák, Ponte Vecchio, Pitti-palota, borozók, fagyizók, éttermek, hosszú séták. Giottino Mária Magdolnája a kép sarkában, szinte kilóg onnan, szőkén, az egyik lába kinyújtva, a másik felhúzva, arra könyököl kétségbeesett arccal, teljesen összetörve, mint aki azt akarná mondani, hogy nem erről volt szó. Andy Warhol utolsó vacsorája ["ooooh, what symbolism" - hallom jobbról]. Dávid hatalmas keze ["de mi van a kezében?" - kérdik franciául az olasz idegenvezetőtől, aki bólint, majd angolul válaszol]. A Duomo homlokzata, a külső falak. Stradivarius hegedűi. Klavikordok. Csembalók. Erkélyek, márványberakások. A Medici-ékszerek. Smaragd, korall, lapis lazuli, briliáns, jáspis. Miniatűr festmények. Elefántcsontból és ébenből készült ékszerek, bútorok. Márványszarkofágok. Gazdagon hímzett ruhák. Kézzel szőtt hatalmas szőnyegek, intarziás padlók.
Piroson áthajtó autók. Piroson és nemcsak zebrán átmenő gyalogosok. Türelmes firenzeiek. Három helytelen olasz mondattól elalélnak.
Százféle olívaolaj. Bruschetta. Ravioli zsályával. Paradicsomízű paradicsom.
Itt még a meleget is elviselném.
A legstresszesebb a reggeli, ugyanis nem lehet a teraszon enni a galambok miatt. Ha egyetlen pillanatra ott hagyod az asztalt és befutsz egy másik vajért, máris az asztalra szállnak, belecsipegetnek a kenyérbe, rágyalogolnak a tányérra. Nem igazán félnek senkitől. Egy hessintésre arrébb röppennek néhány centit, aztán vissza. Tiszta Hitchcock. De ezt a stílust inkább filmen szeretem, élőben annyira nem, így inkább bent eszünk.
Egyébként pedig: Uffizi, Accademia, templomok, dómok, girbegurba utcácskák, Ponte Vecchio, Pitti-palota, borozók, fagyizók, éttermek, hosszú séták. Giottino Mária Magdolnája a kép sarkában, szinte kilóg onnan, szőkén, az egyik lába kinyújtva, a másik felhúzva, arra könyököl kétségbeesett arccal, teljesen összetörve, mint aki azt akarná mondani, hogy nem erről volt szó. Andy Warhol utolsó vacsorája ["ooooh, what symbolism" - hallom jobbról]. Dávid hatalmas keze ["de mi van a kezében?" - kérdik franciául az olasz idegenvezetőtől, aki bólint, majd angolul válaszol]. A Duomo homlokzata, a külső falak. Stradivarius hegedűi. Klavikordok. Csembalók. Erkélyek, márványberakások. A Medici-ékszerek. Smaragd, korall, lapis lazuli, briliáns, jáspis. Miniatűr festmények. Elefántcsontból és ébenből készült ékszerek, bútorok. Márványszarkofágok. Gazdagon hímzett ruhák. Kézzel szőtt hatalmas szőnyegek, intarziás padlók.
Piroson áthajtó autók. Piroson és nemcsak zebrán átmenő gyalogosok. Türelmes firenzeiek. Három helytelen olasz mondattól elalélnak.
Százféle olívaolaj. Bruschetta. Ravioli zsályával. Paradicsomízű paradicsom.
Itt még a meleget is elviselném.
2012/06/29
2012/06/02
Szöged - szögem
Két napig voltunk ott, évek óta először. Megrohantak az emlékek, avagy enyhén nyálas poszt a szerelemről és a három szegedi évünkről.
Itt döbbentünk rá, hogy tényleg Magyarországon vagyunk. A popcornos néni nem értette, hogy miért kérek kakast.
Ebben az utcában fogtad meg a kezemet először, miután kibékültünk, emlékszel?
És ebben a kapualjban reszkettünk négy órát, mert hajnalban érkeztünk meg a busszal és az összes vagyonunkkal (könyvek, egy paplan, két párna, három tányér, evőeszközök, két csupor, valami ruha, számítógép - mekkora volt az a monitor, anyám, kicsit kilógott az elvileg négykerekű, de gyakorlatilag háromkerekű bőröndből), és csak reggel nyolckor engedtek be. Milyen jó, hogy szemben volt az Anna-kút, ott melegítettük meg a kezünket a csípős szeptemberi hajnalban.
Itt laktunk egy évig, kilátás: a Csillag teteje, a néha fent sétálgató börtönőrökkel. De legalább besütött a nap, és közel volt a piac. No meg a bolondokháza is, mint gyorsan megtudtuk, mivel mindenki gyanakodva nézett ránk, mikor kiderült, hogy a Pulcz utcában lakunk. Az elején. A Mars-Marx-Mars térhez közel.
És az első fordításunk, jaj. Megkínlódtunk vele. De két hétre ellátott élelemmel. És végre volt egy darab felmutatható tapasztalat.
A számolgatások, hogy vajon tudunk-e holnap kenyeret venni, vagy inkább puliszkalisztet és grízet vegyek helyette.
A lesajnálások. A baráti gesztusok. A vállvonogatások. A "mit akartok ti itt". Az őszinte együttérzés. Az az összekovácsolódás, amikor csak magadra és a másikra számíthatsz.
A képzőművészek, akiknek aktot álltam, és akiknek azóta is hálás vagyok, mert a kapott pénz mellé megmutatták, milyen a testem. Ilyen meg olyan. Nem gyűlöletes. Csak szép és nem tökéletes. Pont jó, mondta Zs., és elégedetten mosolyogva festeni kezdett.
A könyvtár. Ahova TIKkelni jártunk. Meg olvasni is. És szörnyülködni az előtérben elhelyezett műnövényeken. Automatás ital. Forró volt és édes. Az a rengeteg könyv. És még több prüszkölés. A számítógépek. Amikor két könyv közötti szünetben leveleket néztünk, és egymásnak írogattunk.
Itt vettem az első "szép ruhámat". Legalább 10 percig illegettem magam a tükör előtt - és előtted, mielőtt megvettük. Utána hetekig nem mertem felvenni. Eleinte azért, mert annyira hihetetlen volt, hogy nekem új ruhám van, aztán azért, nehogy gyűrött legyen. Netán poros. Még mindig megvan "a" fehér inged is. Kissé kopottasak már. Mertük hordani őket.
A teázó. Kétfarkúék. A Dóm tér a galambokkal, mindig megkergettük őket.
Sultanus. Borozgatás, hajnalig tartó beszélgetések. És az a kedves barátság, amiről tudtuk: elfogadtak, szeretnek. Jó visszajönni ide.
Itt döbbentünk rá, hogy tényleg Magyarországon vagyunk. A popcornos néni nem értette, hogy miért kérek kakast.
Ebben az utcában fogtad meg a kezemet először, miután kibékültünk, emlékszel?
És ebben a kapualjban reszkettünk négy órát, mert hajnalban érkeztünk meg a busszal és az összes vagyonunkkal (könyvek, egy paplan, két párna, három tányér, evőeszközök, két csupor, valami ruha, számítógép - mekkora volt az a monitor, anyám, kicsit kilógott az elvileg négykerekű, de gyakorlatilag háromkerekű bőröndből), és csak reggel nyolckor engedtek be. Milyen jó, hogy szemben volt az Anna-kút, ott melegítettük meg a kezünket a csípős szeptemberi hajnalban.
Itt laktunk egy évig, kilátás: a Csillag teteje, a néha fent sétálgató börtönőrökkel. De legalább besütött a nap, és közel volt a piac. No meg a bolondokháza is, mint gyorsan megtudtuk, mivel mindenki gyanakodva nézett ránk, mikor kiderült, hogy a Pulcz utcában lakunk. Az elején. A Mars-Marx-Mars térhez közel.
És az első fordításunk, jaj. Megkínlódtunk vele. De két hétre ellátott élelemmel. És végre volt egy darab felmutatható tapasztalat.
A számolgatások, hogy vajon tudunk-e holnap kenyeret venni, vagy inkább puliszkalisztet és grízet vegyek helyette.
A lesajnálások. A baráti gesztusok. A vállvonogatások. A "mit akartok ti itt". Az őszinte együttérzés. Az az összekovácsolódás, amikor csak magadra és a másikra számíthatsz.
A képzőművészek, akiknek aktot álltam, és akiknek azóta is hálás vagyok, mert a kapott pénz mellé megmutatták, milyen a testem. Ilyen meg olyan. Nem gyűlöletes. Csak szép és nem tökéletes. Pont jó, mondta Zs., és elégedetten mosolyogva festeni kezdett.
A könyvtár. Ahova TIKkelni jártunk. Meg olvasni is. És szörnyülködni az előtérben elhelyezett műnövényeken. Automatás ital. Forró volt és édes. Az a rengeteg könyv. És még több prüszkölés. A számítógépek. Amikor két könyv közötti szünetben leveleket néztünk, és egymásnak írogattunk.
Itt vettem az első "szép ruhámat". Legalább 10 percig illegettem magam a tükör előtt - és előtted, mielőtt megvettük. Utána hetekig nem mertem felvenni. Eleinte azért, mert annyira hihetetlen volt, hogy nekem új ruhám van, aztán azért, nehogy gyűrött legyen. Netán poros. Még mindig megvan "a" fehér inged is. Kissé kopottasak már. Mertük hordani őket.
A teázó. Kétfarkúék. A Dóm tér a galambokkal, mindig megkergettük őket.
Sultanus. Borozgatás, hajnalig tartó beszélgetések. És az a kedves barátság, amiről tudtuk: elfogadtak, szeretnek. Jó visszajönni ide.
2012/05/29
Napi mondat
Azért van annak egy diszkrét bája, amikor a vonaton veled szemben ülő kigyúrt kopasz arra panaszkodik, hogy fáj a feje, mert frontérzékeny a buksija.
Egyébként tényleg megsajnáltam.
Egyébként tényleg megsajnáltam.
2012/05/25
Már megint a petesejtjeimet számoljátok?
Abortuszpárti, azt mondja. Nem, nem pártolom az abortuszt. Senki, még a legvéresszájúbb feministák sem pártolják az abortuszt abban az értelemben, hogy ideális fogamzásgátlóként propagálnák. Én már csak tudom, közéjük tartozom. A választás lehetőségét (korai felvilágosítással, olcsó, hozzáférhető, hatékony fogamzásgátlással, a férfiak felelősségvállalásával a fogamzásgátlásban) viszont igen. Szemben az úgynevezett életpártiakkal, akik gyakorlatilag inkubátornak tekintenek minden fogamzóképes nőt, és nagyjából addig is érdekli őket a fogantatástól szent életke, amíg a nő méhében van.
"Engem nem az érdekel, hogy tabletta vagy kaparókanál. Engem az érdekel, hogy megszülethessenek a gyerekek!"
Ezt nyilatkozza Harrach Péter, akinek állítása szerint a három fia felér legalább öt lánnyal. Tökmindegy, hogy milyen áron, csak szülessenek meg. Hogy aztán utána mi lesz velük, az őket nem akaró nővel, a családdal, kit érdekel. Every sperm is sacred ugyebár. A férfiak felelősségéről persze megint nem esik szó. Miért is esne, hiszen egy 65 éves férfi (és a 92%-ban hímnemű parlament) kívánja a nők önrendelkezését korlátozni. Már megint. Aki pedig úgy gondolja, hogy ehhez bárkinek joga van, az nézze meg ezt a videót. Mert akkor ez is jogos.
Nem azzal van a baj, hogy valaki a saját életében (bármilyen oknál fogva) elképzelhetetlennek tartja az abortuszt. Azzal sincs gond, ha ezt magára vonatkoztatva ki is mondja. Azzal viszont már gond van, ha ezt törvényi erőre akarja emeltetni, és rá akarja erőltetni másokra. Aki pedig azt gondolja, hogy abortuszra jókedvükben mennek a nők, annak javasolnék napi két végbéltükrözést kb. egy héten keresztül, aztán elbeszélgethetünk.
Kérdezzétek meg még egyszer, hogy miért nem szeretnék magyar állampolgár lenni. A válaszom az lesz, hogy elég nekem, ha egy ország szívat amiatt, hogy xx vagyok az xy helyett. Arra legalább könnyebb haragudni. Ez csak fáj. Rettenetesen.
"Engem nem az érdekel, hogy tabletta vagy kaparókanál. Engem az érdekel, hogy megszülethessenek a gyerekek!"
Ezt nyilatkozza Harrach Péter, akinek állítása szerint a három fia felér legalább öt lánnyal. Tökmindegy, hogy milyen áron, csak szülessenek meg. Hogy aztán utána mi lesz velük, az őket nem akaró nővel, a családdal, kit érdekel. Every sperm is sacred ugyebár. A férfiak felelősségéről persze megint nem esik szó. Miért is esne, hiszen egy 65 éves férfi (és a 92%-ban hímnemű parlament) kívánja a nők önrendelkezését korlátozni. Már megint. Aki pedig úgy gondolja, hogy ehhez bárkinek joga van, az nézze meg ezt a videót. Mert akkor ez is jogos.
Nem azzal van a baj, hogy valaki a saját életében (bármilyen oknál fogva) elképzelhetetlennek tartja az abortuszt. Azzal sincs gond, ha ezt magára vonatkoztatva ki is mondja. Azzal viszont már gond van, ha ezt törvényi erőre akarja emeltetni, és rá akarja erőltetni másokra. Aki pedig azt gondolja, hogy abortuszra jókedvükben mennek a nők, annak javasolnék napi két végbéltükrözést kb. egy héten keresztül, aztán elbeszélgethetünk.
Kérdezzétek meg még egyszer, hogy miért nem szeretnék magyar állampolgár lenni. A válaszom az lesz, hogy elég nekem, ha egy ország szívat amiatt, hogy xx vagyok az xy helyett. Arra legalább könnyebb haragudni. Ez csak fáj. Rettenetesen.
2012/05/12
A kétségbeesés kezdete
A kétségbeesés ott kezdődik, amikor az ember úgy érzi, hogy a gyom már a lelkét is felverte.
Amikor rendszeresen azzal álmodik, hogy karddal próbálja elpusztítani a fojtogató indákat. Amik persze állandóan újranőnek, mint a mesében. Csak itt nincs a végén semmi jutalom, hacsak nem az, ami a boldog Sziszüphoszé is. Mert csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság.
(Kedves olvasóim, ne legyetek pozitivisták. Ez a poszt nem rólam szól. Vagy nem most szól rólam. Vagy nem így. De szól valakiről, valahogyan, valamikor.)
Amikor rendszeresen azzal álmodik, hogy karddal próbálja elpusztítani a fojtogató indákat. Amik persze állandóan újranőnek, mint a mesében. Csak itt nincs a végén semmi jutalom, hacsak nem az, ami a boldog Sziszüphoszé is. Mert csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság.
(Kedves olvasóim, ne legyetek pozitivisták. Ez a poszt nem rólam szól. Vagy nem most szól rólam. Vagy nem így. De szól valakiről, valahogyan, valamikor.)
2012/04/21
Mai szócsavargatás (2)
Két bölcsész chatel.
- Unatkozom, mit csináljak?
- Olvass.
- De mit?
- Küldjek-e-könyvet?
- Unatkozom, mit csináljak?
- Olvass.
- De mit?
- Küldjek-e-könyvet?
2012/04/20
Mai szócsavargatás
Tavasz van, 15 percig ért valami gyenge napsütés. Szeplős az orrom.
Megszeplősödtem. Szeplőssé tett a Nap. Rásütött az arcomra. Megszeplősített. Rá.
Megszeplősödtem. Szeplőssé tett a Nap. Rásütött az arcomra. Megszeplősített. Rá.
2012/04/02
Jobb. Oldal.
Koncertek után rendszeresen begörcsöl a jobb vádlim (de van megoldás). A jobb karom gyorsabban elzsibbad a balnál. A jobb csuklóm vékonyabb a balnál. Én egy jobboldali ember vagyok.
De ha tüsszentek, a bal szemem könnyezik. A jobb pedig bocsánatkérően nevet.
De ha tüsszentek, a bal szemem könnyezik. A jobb pedig bocsánatkérően nevet.
2012/03/31
(B)ácsi, itt becsületbeli kérdésről van szó
A magyar álamfőt megsértették. Meghurcolták. Megalázták. Aljas, mocskos újságírók kiderítették róla, hogy nem ő írta a doktoriját. Pedig ő megígérte az anyukájának, hogy belőle nagy ember lesz, doktor. Hát lett is. Csalással, lopással. És bár bölcsészként rettenetesen szúrja a szememet a plagizált doktori, mégsem azon fogok most lovagolni, hogy ez a tudományos munka megcsúfolása. Vagy hogy gyakorlatilag értelmetlenné teszi a komoly tudományos munkát. Az idézőjelezésre és a köztudásra már ki sem térek, mert elkezdek őrjöngeni.
Hanem azon, hogy ezt meg lehetett tenni, ehhez asszisztáltak, ehhez joga volt. Hogy neki szabadott csalni. Hazudni. Lopni. Nem kicsit, nagyon, höhöhö. Majd pedig mikor kiderült, szégyenteljes elkullogás helyett eljátszhatta a sértett, megbántott, idős exolimpikont, akit bántanak a csúnya, gonosz emberek. Aláadták a kérdéseket, ő pedig arrogánsan válaszolgathatott, megcsúfolva mindenféle erkölcsi normát. Már megint asszisztáltak neki. Ezzel végleg erkölcsi hullává változott. És még ki merészeli mondani, hogy becsületbeli kérdésről van szó, hogy az ő lelkiismerete tiszta.
Azt hittem, Gyurcsány alá nem lehet menni. Tévedtem. Schmitt really happens.
Hanem azon, hogy ezt meg lehetett tenni, ehhez asszisztáltak, ehhez joga volt. Hogy neki szabadott csalni. Hazudni. Lopni. Nem kicsit, nagyon, höhöhö. Majd pedig mikor kiderült, szégyenteljes elkullogás helyett eljátszhatta a sértett, megbántott, idős exolimpikont, akit bántanak a csúnya, gonosz emberek. Aláadták a kérdéseket, ő pedig arrogánsan válaszolgathatott, megcsúfolva mindenféle erkölcsi normát. Már megint asszisztáltak neki. Ezzel végleg erkölcsi hullává változott. És még ki merészeli mondani, hogy becsületbeli kérdésről van szó, hogy az ő lelkiismerete tiszta.
Azt hittem, Gyurcsány alá nem lehet menni. Tévedtem. Schmitt really happens.
2012/03/25
Mestermű
A kedvenc sógorom küldte, megosztom veletek is: ez egyszerűen egy mestermű. Négyszáz év zenéje kilenc percnyi éneklésbe sűrítve, nem kevés iróniával fűszerezve. Sit back and laugh.
2012/03/22
Amikor a fészbúk célcsoportja vagyok
Amikor a fészbúk célcsoportja vagyok, olyanokat reklámoznak nekem, hogy:
1. hatékony fogyasztószer
2. esküvőszervező tanfolyam
3. ruhák, cipők - csak most, csak nekem, naná
4. átváltoztatunk stúdiófotózás. Sminkmester, stylist.
5. ékszerek
6. Kezdje el a fogyókúrát!
7. nyári esküvői akció
8. mellnagyobbítási ajánlat
És még sorolhatnám. Ezek közül egyik sem érdekel, mégis ezt kapom, mert:
1. nő vagyok
2. nem vagyok házas
3. harminc múltam
Tudom-tudom, én vagyok a termék, ezzel jár az, hogy regisztráltam. De akkor is. Üdítő lenne már végre legalább egy pénisznagyobbító reklámmal találkozni valamelyik nap. Regisztráljak férfiként?
1. hatékony fogyasztószer
2. esküvőszervező tanfolyam
3. ruhák, cipők - csak most, csak nekem, naná
4. átváltoztatunk stúdiófotózás. Sminkmester, stylist.
5. ékszerek
6. Kezdje el a fogyókúrát!
7. nyári esküvői akció
8. mellnagyobbítási ajánlat
És még sorolhatnám. Ezek közül egyik sem érdekel, mégis ezt kapom, mert:
1. nő vagyok
2. nem vagyok házas
3. harminc múltam
Tudom-tudom, én vagyok a termék, ezzel jár az, hogy regisztráltam. De akkor is. Üdítő lenne már végre legalább egy pénisznagyobbító reklámmal találkozni valamelyik nap. Regisztráljak férfiként?
2012/03/15
Március idusa
Március 15-e kislánykoromban nem ünnep volt. Nem olyan ünnep, amit bátran, lelkesen megünnepelhettünk volna. Csak titokban, rejtőzve, az iskolában aznapra beteget jelentve. Az ablakból néztem, ahogy az emberek óvatosan körülnézve beszivárognak a templomba. Utcai ruhában, mintha csak sétálni indultak volna, s véletlenül a templomkertbe tévedtek volna közben. Az énekeskönyvből hiányzott két ének, a számozás jelezte, hogy ott volt valami. A Himnusz és a Szózat. Ha valamelyik eléneklésére szólítanak fel egy ünnepségen, mindig várom, hogy bejelentse valaki, hogy „énekeljük el az 52./53. éneket”, és mindig meglepve tapasztalom, hogy Himnusznak és Szózatnak nevezik. Hogy ezt meg lehet, meg merik nevezni. Mernek nevet adni a hiánynak. Egy hiányzó számnak. Mennyire jelentésessé válik egy-egy szám, talán pontosan a hiánya miatt.
Szavalásról, előadásról, koszorúzásról szó sem lehetett. A vár utcai oldalán volt egy emléktábla egy tömegsír fölött, a római számok még mindig ritmikusan lüktetnek bennem: MD-CCC-X-LIX. Január 8. Ennyi állt rajta. Repkény futotta be, alig látszott a 3 méterre lévő járdáról. A tisztelgés annyiban merült ki, hogy lassan elsétáltak előtte. A merészebbje „véletlenül” elejtett valamit, így egy pillanatra megállhatott. Mindenki tudta, mi történt akkor. Otthon beszéltünk erről. Nem a házban. Ott nem lehetett. Ott leginkább olvastunk. Suttogtunk. Igazán beszélni az udvaron lehetett, a diófa alatt.
Nem volt történelmi játszóház, ünnepség, megemlékezés, beszédek, felvonulás, zászlófelvonás, ünnepi műsor a tévében, nyalka huszárok büszke lovakon, talpramagyar, kokárda. Hiány volt és magányos ünneplés. Fájdalom volt és félelem. Hogy meglátnak. Meghallanak. És akkor mi lesz, uramisten, mi lesz itt.
Március 15-e a hiány ünnepe azóta is. Azé a napé, amikor a sötétségben élők olyannyira nem bírták elviselni, hogy mások gyertyát gyújtottak, hogy inkább a szemüket is kiverték, hogy ők se lássanak. A provokációé. A szoborgyalázásé. Utcanévtáblák lerángatásáé. Ellentámadásé, barikádé, Molotov-koktélé, reszketésé. „A” Vátra. Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok.
A kőszívű ember fiai Nagyival. Százhuszonötödszörre is.
Régi magyar filmek. Baradlay Richárd (heves szívdobogás).
Napsütés.
Nyugalom. Félelem nélküliség.
Énekeskönyvünk 52. és 53. éneke.
Bár a hiány megmaradt.
Szavalásról, előadásról, koszorúzásról szó sem lehetett. A vár utcai oldalán volt egy emléktábla egy tömegsír fölött, a római számok még mindig ritmikusan lüktetnek bennem: MD-CCC-X-LIX. Január 8. Ennyi állt rajta. Repkény futotta be, alig látszott a 3 méterre lévő járdáról. A tisztelgés annyiban merült ki, hogy lassan elsétáltak előtte. A merészebbje „véletlenül” elejtett valamit, így egy pillanatra megállhatott. Mindenki tudta, mi történt akkor. Otthon beszéltünk erről. Nem a házban. Ott nem lehetett. Ott leginkább olvastunk. Suttogtunk. Igazán beszélni az udvaron lehetett, a diófa alatt.
Nem volt történelmi játszóház, ünnepség, megemlékezés, beszédek, felvonulás, zászlófelvonás, ünnepi műsor a tévében, nyalka huszárok büszke lovakon, talpramagyar, kokárda. Hiány volt és magányos ünneplés. Fájdalom volt és félelem. Hogy meglátnak. Meghallanak. És akkor mi lesz, uramisten, mi lesz itt.
Március 15-e a hiány ünnepe azóta is. Azé a napé, amikor a sötétségben élők olyannyira nem bírták elviselni, hogy mások gyertyát gyújtottak, hogy inkább a szemüket is kiverték, hogy ők se lássanak. A provokációé. A szoborgyalázásé. Utcanévtáblák lerángatásáé. Ellentámadásé, barikádé, Molotov-koktélé, reszketésé. „A” Vátra. Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok.
A kőszívű ember fiai Nagyival. Százhuszonötödszörre is.
Régi magyar filmek. Baradlay Richárd (heves szívdobogás).
Napsütés.
Nyugalom. Félelem nélküliség.
Énekeskönyvünk 52. és 53. éneke.
Bár a hiány megmaradt.
2012/03/11
Kísértet - Szilágyi Domokos
Kísért a múlt.
Kísért a jövő.
Találkoznak az ismeretlenségben.
Oly összevisszaság,
mint hajdan a pokolban,
mint jövő az égben.
De az is meglehet,
hogy egy és ugyanaz mind a kettő.
(1973)
(Ma csak ennyire futotta. Kísértetekre.)
Kísért a jövő.
Találkoznak az ismeretlenségben.
Oly összevisszaság,
mint hajdan a pokolban,
mint jövő az égben.
De az is meglehet,
hogy egy és ugyanaz mind a kettő.
(1973)
(Ma csak ennyire futotta. Kísértetekre.)
2012/03/08
A nőnap és a méregtelenítés
Szemelvények a mai nap elkerülhetetlenül szembejövő cikkeiből. A nőnap margójára.
Tavasz van, méregteleníts. Fogyj le. Igyál teliholdkor szedett kutyabengefűből készült kézzel préselt kézműves natúr levet. Egyél étrendkiegészítőt. Ne egyél este hat után, mert csak így leszel csinos és kívánatos.
Ja, és a hormonokról még nem is beszéltem. Mert azok ugye dúlnak ilyenkor. Legalábbis a lapok szerint. Nőnap van. Legyél csábító, vegyél fel szédítő csipkecsodákat. Természetesen csak miután elvégezted a teljes házimunkát.
Ünnepeld meg, hogy nő vagy. Azaz kínozd a testedet szart sem érő fogyókúrákkal (nehogy véletlenül életmódot változtass, mert az esetleg még segítene is), próbálj meg görcsösen megfelelni az anorexiás nőideálnak, legyél szexistennő, mesterszakács, Waldorf-anya, élmunkás. Mindezt a nők esélyegyenlőségéről szóló napon. Szomorú.
És még csak nem is hatódok meg egy csokor védett virágtól, csak sajnálom, hogy hamarosan el fog hervadni. Nem is vagyok Igazi Nő. Szerencsére.
Tavasz van, méregteleníts. Fogyj le. Igyál teliholdkor szedett kutyabengefűből készült kézzel préselt kézműves natúr levet. Egyél étrendkiegészítőt. Ne egyél este hat után, mert csak így leszel csinos és kívánatos.
Ja, és a hormonokról még nem is beszéltem. Mert azok ugye dúlnak ilyenkor. Legalábbis a lapok szerint. Nőnap van. Legyél csábító, vegyél fel szédítő csipkecsodákat. Természetesen csak miután elvégezted a teljes házimunkát.
Ünnepeld meg, hogy nő vagy. Azaz kínozd a testedet szart sem érő fogyókúrákkal (nehogy véletlenül életmódot változtass, mert az esetleg még segítene is), próbálj meg görcsösen megfelelni az anorexiás nőideálnak, legyél szexistennő, mesterszakács, Waldorf-anya, élmunkás. Mindezt a nők esélyegyenlőségéről szóló napon. Szomorú.
És még csak nem is hatódok meg egy csokor védett virágtól, csak sajnálom, hogy hamarosan el fog hervadni. Nem is vagyok Igazi Nő. Szerencsére.
2012/03/06
Mit szeretnél ajándékba?
Hogy én hányszor hallottam már ezt a kérdést... Karácsonyra, születésnapra, különleges alkalomra. Eddig álszerényen hárítottam, hogy áááá, nem szeretnék semmiiiiit. Hát dehogyisnem szeretnék. Főleg, ha megkérdezik. Mondjam meg?
Az édesség általában beválik, hacsak az illető nem az a fajta, aki minden hónapban fogyókúrázik, és ezt a lehető legnagyobb társaság előtt híreszteli is. Megnyugtatok mindenkit: én nem ez a fajta vagyok. Sőt: imádom a belga csokit.
Könyv. Jó könyv. Tanácstalan érdeklődőknek listát adok.
Illatos izék. A levendula, jázmin, citrom előnyben.
Szálas, nem ízesített fekete tea.
Levendulaméz.
Aki ennél is különlegesebbet szeretne, arra is van javaslatom. Igazi könyvmolynak ilyen jár (és nekem még nincs brühühüüü). Vérszegénynek pedig természetesen ez. Én mindkettő vagyok, micsoda véletlen!
Vagy pedig vehet nekem egy (sok) cserép orchideát (úgyis csak egy lila-fehér lepkeorchideám van). Mondjuk egy narancsos árnyalatot. Garantált siker.
Én pedig cserébe megígérem, hogy nem fogok álszerényen hárítani, hogy áááá, nem kellett volnaaa, hanem a nyakába csimpaszkodva [választható] cuppanós puszikat (kérésre akár többet is) nyomok az arca mindkét felére.
Az édesség általában beválik, hacsak az illető nem az a fajta, aki minden hónapban fogyókúrázik, és ezt a lehető legnagyobb társaság előtt híreszteli is. Megnyugtatok mindenkit: én nem ez a fajta vagyok. Sőt: imádom a belga csokit.
Könyv. Jó könyv. Tanácstalan érdeklődőknek listát adok.
Illatos izék. A levendula, jázmin, citrom előnyben.
Szálas, nem ízesített fekete tea.
Levendulaméz.
Aki ennél is különlegesebbet szeretne, arra is van javaslatom. Igazi könyvmolynak ilyen jár (és nekem még nincs brühühüüü). Vérszegénynek pedig természetesen ez. Én mindkettő vagyok, micsoda véletlen!
Vagy pedig vehet nekem egy (sok) cserép orchideát (úgyis csak egy lila-fehér lepkeorchideám van). Mondjuk egy narancsos árnyalatot. Garantált siker.
Én pedig cserébe megígérem, hogy nem fogok álszerényen hárítani, hogy áááá, nem kellett volnaaa, hanem a nyakába csimpaszkodva [választható] cuppanós puszikat (kérésre akár többet is) nyomok az arca mindkét felére.
Címkék
Végre sikerült hozzárendelni a címkéket a posztokhoz, lefele görgetve megtaláljátok őket. A régi kommenteket még mindig nem lehet importálni. Azon gondolkodom, hogy szükségmegoldásként lehet, hogy a posztok végére fogom őket bemásolni. De ha valakinek van jobb ötlete, ne kíméljen.
2012/03/05
Tavasz van, én megmondtam
Mondtam én, hogy március elsejétől tavasz lesz. Süt a nap. Nemcsak néhány percre bújik elő a szürkéskék felhők mögül, hanem rendesen süt. Melegen. Most már száríthatom a hajamat az udvaron, nem kell a lakásból az ablaknál állva lopni a napfényt. És be akarom futtatni ezt a ronda drótkerítést is (mást lehet, hogy nem zavar, de engem igen, mert én naponta látom), valami gyors és igénytelen növény kellene, talán vadszőlő. Gyorsan el is pakoltam a téli holmikat, kabátot, vastag szoknyát, csizmát, pulcsit, kötött sálat, sapkát, átrendeztem a szekrényben a ruhákat.
Gudbáj, harisnyanadrág.
Helló, titokzokni.
Gudbáj, harisnyanadrág.
Helló, titokzokni.
2012/02/22
Ébredés
Ébredtél már meg egy rossz álomból úgy, hogy az álom során megfeszült az összes izmod, s mire végre megtaláltad a megoldást (gyakorlatilag kívülről belépve az álmodba) és csodával határos módon megmenekültél, szép lassan magadhoz térsz? Nem hirtelen felpattanva, hanem lassan eszmélve. Mélyen belesüppedve az ágyba, ólomnehéz testtel, fájó, mozdíthatatlan végtagokkal, zsibongó izmokkal. Percekig eltart, mire tudatosan észrevéteted magaddal, hogy csak rossz álom volt, és nyugodtan megmozdulhatsz. Mire ténylegesen ráébredsz, hogy ébren vagy, a saját ágyadban, nincsenek körülötted gonosz emberek, az ajtó bezárva, ne félj. Lazítsd el az izmaidat, mozgasd meg a karodat, húzd fel a térdedet, fordulj jobbra. Kész? Most már kinyithatod a szemed.
2012/02/16
Meghorgolt hullámzás
Vagy hullámzó horgolás. Attól függ, honnan nézzük. A lényeg az, hogy elkészült a december óta készülő, „hullámzó tenger” fantázianevű takaróm. Nem lett tökéletes, de most már nem bánom. Sőt. Tiszta szerencse, mert akkor nem lehetne újabb és újabb izéket horgolni ilyen ürüggyel. Néhány adat:
Szélesség: 180 cm
Hossz: 210 cm
Súly: kb. 2 kg
Felvett fonalmennyiség: kb. 5000 méter, azaz valamivel több, mint tőlünk a vasútállomás és vissza
Sorok száma: 158
Egy sor lehorgolása (hibák és szünet nélkül): 30-35 perc
Díszítés (körbeszegés és pikó): kb. 4 óra
Ami azt jelenti, hogy tisztán nagyjából 83-84 órát dolgoztam rajta. Ebbe nem számítottam bele a Pénelopét megszégyenítő kibontogatásokat (egyszer kb. 40 sort, egyszer pedig 33-at), a kezdeti lassúságot, újrakezdéseket stb.
Ilyen lett (profi fotó nincs, majd talán valamikor lesz, addig értékeljétek, hogy nagyjából levágtam az éjjeliszekrény tetején díszelgő félig használt papírzsebkendőt a képről):
És ilyen a széle közelről:
Nagyon elégedett vagyok, az az igazság. Mert elkészült a takaró. És közben egy kicsit talán én is.
Szélesség: 180 cm
Hossz: 210 cm
Súly: kb. 2 kg
Felvett fonalmennyiség: kb. 5000 méter, azaz valamivel több, mint tőlünk a vasútállomás és vissza
Sorok száma: 158
Egy sor lehorgolása (hibák és szünet nélkül): 30-35 perc
Díszítés (körbeszegés és pikó): kb. 4 óra
Ami azt jelenti, hogy tisztán nagyjából 83-84 órát dolgoztam rajta. Ebbe nem számítottam bele a Pénelopét megszégyenítő kibontogatásokat (egyszer kb. 40 sort, egyszer pedig 33-at), a kezdeti lassúságot, újrakezdéseket stb.
Ilyen lett (profi fotó nincs, majd talán valamikor lesz, addig értékeljétek, hogy nagyjából levágtam az éjjeliszekrény tetején díszelgő félig használt papírzsebkendőt a képről):
És ilyen a széle közelről:
Nagyon elégedett vagyok, az az igazság. Mert elkészült a takaró. És közben egy kicsit talán én is.
2012/02/11
Kutyafuttában
Az a helyzet, hogy sok a dolgom. Ami jó. Vannak „dologszerű” dolgok, és vannak önként bevállaltak. És többnyire mindenik örömet szerez. A munka az munka, de nem unom, nem bosszant. Néha fárasztó. Olyankor igyekszem többet pihenni. Az önként bevállalt dolgok segítenek ebben. Az éneklés - bár komoly odafigyelést igényel - kikapcsol. Ha lehetne, hetente háromszor járnék hangképzésre, nem „csak” kétszer. Talán tavasztól már könnyebben megoldható, megint elővehetem a biciklit. Ahhoz képest, hogy mélyaltnak könyveltek el évekig, mert jól bírtam az alsó hangokat, most kezd kiderülni, hogy inkább (mezzo)szoprán vagyok. A legmagasabb hangomat még nem értem el, még mindig van felfelé, biztatnak. Én pedig bízom és örülök. És már nem félek annyira a magas hangoktól. Mert tudom, hogy nem történik semmi, ha nem jön ki, vagy ha nem úgy jön ki. Majd. Beérik.
Az arab mindig meglep, képtelenség unatkozni mellette. Itt nincs látványos fejlődés, csak lassú, örökös, vérverejtékes araszolás előre, a tanultak állandó ismétlésével, homlokra csapkodással, vérvörösre pirulással, hogy de hiszen én ezt tudom. Azaz tudtam. De legalábbis tudom, hogy volt már róla szó. Az ember tanuljon alázatot, és ne akarjon a teve mindkét púpjára ülni, mint az egyszeri rabszolga. Ugyanakkor viszont rengeteg heuréka-élményem van, és ez jó.
Mostanában kifejezetten erősnek érzem magam. Esetleg felveszem az Atlasz nevet is. No, megyek is a dolgomra.
Az arab mindig meglep, képtelenség unatkozni mellette. Itt nincs látványos fejlődés, csak lassú, örökös, vérverejtékes araszolás előre, a tanultak állandó ismétlésével, homlokra csapkodással, vérvörösre pirulással, hogy de hiszen én ezt tudom. Azaz tudtam. De legalábbis tudom, hogy volt már róla szó. Az ember tanuljon alázatot, és ne akarjon a teve mindkét púpjára ülni, mint az egyszeri rabszolga. Ugyanakkor viszont rengeteg heuréka-élményem van, és ez jó.
Mostanában kifejezetten erősnek érzem magam. Esetleg felveszem az Atlasz nevet is. No, megyek is a dolgomra.
2012/02/06
Fogadjunk,
hogy nem tudtátok, hogy a horgolástól is lehet izomlázat kapni. Pedig lehet. De még milyent. Mintha fekvőtámaszokat nyomtam volna félórán keresztül. Úgyhogy a horgolás legalább annyira sport, mint a sakk. Vagy még annyirább.
2012/01/18
„Depresszió nem is létezik”
De legalábbis úri huncutság, mint megtudtam. És csak az depressziós, aki megengedheti magának, azaz van arra ideje, hogy depressziós legyen. A kutya is jó dolgában veszik meg. Tiszta szerencse, hogy már kifelé másztam a gödörből, amikor ezeket a rendkívül támogató mondatokat végighallgathattam. Viszont rendkívül sajnálom azt, akinek ebben a légkörben kell összekaparnia magát.
Pedig depresszió igenis van. És még olyanokat is elkaphat, akik egyébként rendkívül erősek, energikusak, és alapvetően nincs okuk panaszra. Magamról (is) beszélek. Én megúsztam egy enyhébb változattal, szakember hiányában (mert én büszke vagyok, és a segítség kérése előtt meg kell próbálnom kirángatni magamat a szarból, csak így tudtam volna „nyugodtan” segítséget kérni, ha mégsem megy - paradox, tudom) hosszabb ideig tartó mélabúnak neveztem el, és most már határozottan látom magamon, hogy kifelé jövök belőle. Már nem azt számolom, hogy még meddig kell kibírni, és hogy hány napja nem sírtam.
Nem vagyok ok nélkül dühös, szomorú, levert. Nem sírok rendszeresen különösebb ok nélkül, naponta akár többször is. Sőt: már azt sem tudom, mióta nem sírtam. Elfelejtettem számolni a napokat. Nem érzem magam feleslegesnek, haszontalannak. Szeretek reggel felébredni, és nem azzal kezdődik a nap, hogy a Másik félórát könyörög, hogy legalább keljek ki az ágyból és öltözzek fel, mert már attól is jobban érzem majd magam. És egyre hosszabbak a nappalok. Süt a nap. Havazik. Kék az ég. Vagy éppen szürke, de az sem zavar már.
Nem halogatom folyton a különböző betervezett programokat, figyelek arra, hogy ne vállaljam túl magam. Jókedvűen megyek énekelni, arabra. Nem félek attól, hogy ha találkozom valakivel, vajon mire fog gondolni, mikor meglátja, milyen állapotban vagyok. Nem szégyellem már, hogy nagyon lent voltam. Elindulni itthonról még mindig nehezebb valamivel, de ezt betudom a lustaságomnak és annak, hogy nem szeretek rétegesen öltözni. Így kerül a pólóra vagy az ujjatlan ruhára télikabát és sál. Mindenki szörnyülködésére (igen, még mindig megkérdezik, hogy nem fázom-e). Vannak apróbb céljaim, és vannak hosszabb távúak. És egyelőre nem szeretném abbahagyni a szuszogást.
Most jöhetne a köszönetnyilvánítás, de inkább nem sorolok neveket. Csak köszönöm mindenkinek. És egy kicsit a csetlő-botló a horgolótűimnek.
Pedig depresszió igenis van. És még olyanokat is elkaphat, akik egyébként rendkívül erősek, energikusak, és alapvetően nincs okuk panaszra. Magamról (is) beszélek. Én megúsztam egy enyhébb változattal, szakember hiányában (mert én büszke vagyok, és a segítség kérése előtt meg kell próbálnom kirángatni magamat a szarból, csak így tudtam volna „nyugodtan” segítséget kérni, ha mégsem megy - paradox, tudom) hosszabb ideig tartó mélabúnak neveztem el, és most már határozottan látom magamon, hogy kifelé jövök belőle. Már nem azt számolom, hogy még meddig kell kibírni, és hogy hány napja nem sírtam.
Nem vagyok ok nélkül dühös, szomorú, levert. Nem sírok rendszeresen különösebb ok nélkül, naponta akár többször is. Sőt: már azt sem tudom, mióta nem sírtam. Elfelejtettem számolni a napokat. Nem érzem magam feleslegesnek, haszontalannak. Szeretek reggel felébredni, és nem azzal kezdődik a nap, hogy a Másik félórát könyörög, hogy legalább keljek ki az ágyból és öltözzek fel, mert már attól is jobban érzem majd magam. És egyre hosszabbak a nappalok. Süt a nap. Havazik. Kék az ég. Vagy éppen szürke, de az sem zavar már.
Nem halogatom folyton a különböző betervezett programokat, figyelek arra, hogy ne vállaljam túl magam. Jókedvűen megyek énekelni, arabra. Nem félek attól, hogy ha találkozom valakivel, vajon mire fog gondolni, mikor meglátja, milyen állapotban vagyok. Nem szégyellem már, hogy nagyon lent voltam. Elindulni itthonról még mindig nehezebb valamivel, de ezt betudom a lustaságomnak és annak, hogy nem szeretek rétegesen öltözni. Így kerül a pólóra vagy az ujjatlan ruhára télikabát és sál. Mindenki szörnyülködésére (igen, még mindig megkérdezik, hogy nem fázom-e). Vannak apróbb céljaim, és vannak hosszabb távúak. És egyelőre nem szeretném abbahagyni a szuszogást.
Most jöhetne a köszönetnyilvánítás, de inkább nem sorolok neveket. Csak köszönöm mindenkinek. És egy kicsit a csetlő-botló a horgolótűimnek.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)