Packa

Úgy látszik, mindenki költözik: ő is, meg ő is. No hát én is, habár ez viszonylag kisméretű dolog lesz. Igaz, a négy év egyetem alatt minden évben költöztem legalább egyszer, úgyhogy tiszta luxus volt eddig, hogy két éven keresztül ugyanabban a kollégiumi szobában lakhattam. Hát ez változott meg a múlt heti döntéssel. Amelyről ordít, hogy olyan emberek hozták meg, akik:
1. életükben nem laktak kollégiumban, ergo halvány lila izéjük sincs arról, hogy mit jelent;
2. soha nem láttak közelről egyetemista költözést (ami azt jelenti, hogy hívod a barátokat, és segítenek cipelni).

Ehhez képest drága izgató és gondnok urak kitalálták az alábbiakat: 50 bentlakó maradhat nyárára, a többi mehet a szeme világába, szeptember elejéig ne is lássák. Mi bent maradhatunk a PhD miatt. A többi szerencsétlen haza kell költözzön, s aztán vissza. Na de hogy mi se kényelmesedjünk el a nagy jólétben, kitalálták, hogy nyárára bizonyos emeleteket ki kell teljesen üríteni, mert fizetős vendégeket fogadnak. Nevezett urak szerint ugyanis a szent vendégnek (nyugdíjas, diák stb.), aki csakis éjszakára fog itt lenni, nem mindegy, hogy a mellette lévő szobában valaki csendben PhD-zik vagy párnába fojtott orgazmusa van. Vagy mindkettő felváltva. Már bocsánat az idegen szavak használata miánn.

A döntés a következő: a bent maradók egy része a negyedik emeletre költözzön, a másik az elsőre vagy a földszintre. Mondanom sem kell, hogy az első emelet felét is kiadják, érdekes módon az nem zavaró... Ami persze azt jelenti, hogy aki pechjére nem jó helyen lakik, annak menni kell máshova. Nekünk a másodikról a negyedikre kellett vón, ami nemcsak hogy melegebb, hanem kisebbek a szobák is, ráadásul vannak olyan objektív dolgok az életemben, mint a szívem. Ami lelkiismeretesen dobog, csak nem szabad erőltetni, mert aztat nem szeresse, s gyorsabban kezd dobogni, aztán egyszercsak képes abbahagyni a mucsok. Mondok a gondnoknak, hogy én oda nem tudok felmászni, hiába is próbálkozom vele: iciri-piciri lyukacska, örökletes koszorúér izémizé, oxigénhiány, cianózis, endzsájná. Teátrális karszéttárás: ő micsináljon? Mondok, ne tegyen oda fel, mert esetleg rosszul lészek, osztán gyün mentő, orvosok, nitroglicerin pirula a nyelvem alá, oxigénpalack, mittudomén. És akkor ki vállalja a felelősséget?

Mérgelődik erőst, hogy megfogtam, de hát az mégsem lehet, hogy teljesen belássa az érveimet (értsd: szaros PhD-s csitriét, aki meg meri kérdőjelezni Méltóságos Gondnok Úr tökéletes döntéseit), mert a látszatot ugye meg kell őrizni, úgyhogy most költözhetünk az első emeletre, mert a második blabla... Nem beszélve arról, hogy ősszel vissza kellene költözni, de abból nem esznek, mert akkora hisztit vágok, hogy izgató és gondnok urak maradék szürke hajacskája kihullás közben fog megfehéredni. Kompromisszumra kész vagyok, marha nem.

Tisza-parti ajándék sultanustól

Velem borozni kell. Akár a Tisza partján is. Padon vagy az egy méter magasban lévő párkányon. Amire háttal felülni nekem harmadszorra sikerült. Miközben Füles gonoszkodva vihogott (azért nem hagyta volna, hogy bajom essen), én hitetlenül (és magamon nevetve) próbálkoztam, a magasságiszonnyal küzködő Sultanus pedig attól féltett, nehogy háttal érjek földet a túlsó oldalon, ami három méteres zuhanórepüléssel járt volna. Fehér borocska volt, és finom úri társaság. És néhány fénykép. Füles is ott volt elvileg, de ő nem magamutogató, mint Szerénységem.

Babonafeljegyzés

Az alábbi szövegrészlet Szepsi Csombor Márton feljegyzése egy nyelvtankönyvben, 1609-ből. A kritikai kiadást Kovács Sándor Iván követte el, és a neten is meglelhető. Onnan lopkodtam én is. Íme a pénzkeresés egyik módja, betűhíven.

Az földbe el töt penz mimodon kellien keresnie

Keressed az akasztot embernek kötelet, tepd megh es czinalij giertija belet belöle, sodorvan czinalij giertiat az Rajnak elsö Rajnak viaszabol, giucz megh, es valahol az penz leszen, el aluszik, ha penighlen nem leszen, mind megh egh.
Magiarul imig vagion eltöt aranijnak, ezüstnek, onnak, penznek es egieb draga marhanak megh lelesere.

(Most már csak meg kell lincselni valakit.)

Fáradt bejegyzés

Kicsit összefolynak a napok mostanában. Eddig pontosan tudtam, hogy hányadika van, milyen nap, hova megyek és miért (többnyire ezt is tudtam azért), mert voltak kötött időpontok az életemben, amelyek tagolták a heteimet. És bármennyire is feszengtem a közeledésükkor, mégis olyan furcsa vidámsággal és kíváncsisággal vártam őket, hogy meglepődtem magamon. Ezek most megszűnőfélben vannak: maradt még egy-kettő erre a hétre, de ezekre egyáltalán nem vagyok kíváncsi, nyugtalanítanak; legszívesebben menekülnék előlük, megállítanám az időt, kitolnám az időpontokat, a végtelenségig húznék egyetlen napot. Mert pontosan tudom, hogy mi fog történni, és ez a tudat nem örömmel tölt el.
 
Az elmúlt hetek megfeszített munkája és az éjjelekkel teljesen összegabalyodó nappalok miatt úgy érzem, csak a fejemet kell letennem, és máris elaludnék: bárhol, bármikor, akár kifacsarodott testhelyzetben is. Állva régóta tudok már aludni (hja, aki a román „gyorsvonatokkal” utazott 100 km-t legalább két óra alatt hajnalban, az megedződik), nemrég elaludtam a gép mellett úgy, hogy közben chaten beszélgettem valakivel, de szégyenszemre el tudok aludni egy könyv mellett is, ami mindennek a teteje. Mert történetesen nem az integrálszámításról olvasok...
 
Két napja szédülten kóválygok, nem tudom, hogy miért és hova kellene mennem, tegnap két óránál többet nem voltam képes a könyvtárban ülni, és legszívesebben kifutottam volna a világból, hogy a sarkán megpihenjek. Amikor pedig végre lefekszem azzal a gondolattal, hogy este van, ideje aludni, akkor folyton kipattan a lehunyt szemem, mindenfélék jutnak eszembe, amik miatt nem tudok elaludni, és hosszú ideig kínlódom az elalvással. És másnap kezdődik az egész elölről.

A lány és a tenger története

Réges-régen, egy apró halászfaluban élt egy lány. Az anyjára nem emlékezett már senki, olyan rég meghalt: az apja nevelte fel. Titokzatosság lengte körül a természete miatt is: az öregasszonyok szerint nem olyan volt, mint a többi ember, de a számukra megfoghatatlan tulajdonságának okát nem tudták feltárni.
 
A mindent átitató sóillat ellenére a lány közeledtét messziről érezni lehetett. Hajából bódító fűszerillat áradt, teste simasága vetekedett a patakcsiszolta kavicséval, szeme zöldjét a hínártól kölcsönözte, érintésétől az élőlények szikrázni kezdtek. Naphosszat az apja által fogott halakat pucolta, mégsem volt halszagú.
 
Minden férfi veszettül kívánta, de valami megmagyarázhatatlan ösztönös félelem vett erőt rajtuk a láttán, és a lány ugyancsak megközelíthetetlen volt. Egykedvűen nézegette őket, és olyan végtelen naivitással kérdezett vissza a bókjaikra, hogy a legbátrabbakat is elriasztotta. A faluban emiatt az terjedt el, hogy titokban szeretőt tart: sokan keresték, leskelődtek utána, de még csak erre utaló nyomot sem találtak.
 
A lánynak volt egy - a falusiak számára - furcsa szokása: éjjelenként a tengerben fürdött. Sosem értették, miért teszi: a végtelen kékség számukra a megélhetést jelentette, meg sem fordult a fejükben, hogy szórakozásra is használhatnák. A lány mindig egy bizonyos szikláról ugrott a vízbe, mélyen beúszott, közben vidáman sikongatott, és egyáltalán nem félt. Nem is történt soha semmi baja. Fehér meztelensége szinte világított a hullámok kavargó sötétjében, de senki sem merte kilesni. Egyetlen férfi merészkedett egyszer a kőszikla közelébe, az ő házát két nap múlva pozdorjává törte a vihar. A falusiak baljós jelnek vélték: az eset többé nem ismétlődött meg.
 
Furcsamód sosem látták aludni. Napközben dolgozott, éjszakánként a tengerben viháncolt, mégsem látszott rajta, hogy kimerült lett volna: elnyűhetetlen erő övezte.
 
Idővel a barátnői mind férjhez mentek, ő nem. Egyre több időt töltött a vízben, egyre mélyebbre úszott. Megesett, hogy a reggel is ott találta, amint a halakkal kergetőzött, vagy a bálnák foga közét tisztogatta. Napközben is egyre többször sétált arrafelé, néha még a naplementét sem várta meg, hanem futott a kedvenc sziklájához. A szeme zöldje pedig egyre sötétebb lett. Messzenéző tekintete álmodozóvá vált, váratlanul titokzatosan fel-felkacagott, de senkinek nem árulta el nevetése okát.
 
Egy álmosító délután a tenger hirtelen morajlani kezdett, az emberek vihartól tartottak. A lány nevetve rohant a partra, nagyokat ugrált a sekélyesben, megsimogatta a hullámokat: a készülődő orkán elmúlt. Mosolyogva bólintott a visszahúzódó víz felé, a falubeliek pedig elhíresztelték, hogy neki köszönhetik a megmenekülésüket.
 
Aznap este a lány szokatlanul korán ment a sziklához: gyorsan ledobálta a ruháit, és türelmetlenül ugrott be a tengerbe, amely szerelmes óvatossággal cirógatta körül a testét, ő pedig boldogan úszott befelé, amíg csak el nem tűnt szem elől. A ruháit megtalálták másnap, őt magát soha többé. Csendes éjszakákon azonban hallani lehet a kacagását, és olyankor a víz is mintha fehéren csillogna.

Most akkor flört vagy nem flört?

Tudom ugyan, hogy néhányan cseppet berzenkedni fognak a bejegyzésem esetleges pajzán jellege miatt, de úgy érzem, meg kell osztanom mindenkivel a tegnapi napom tíz legjobb percét. Ha az ember Pesten van, és van néhány órája körülnézni, meg némi pénze is, akkor megnéz néhány boltot. (Amúgy az ember nem szokott boltokat nézni, vásárolgatni meg egészen ritkán, de most fájt a foga egy gyönyörű malachit fülbevalóra, és meg is vette. De ez nem lényeges a történet szempontjából.) Most kivételesen azért esett a választásom a Nyugati mellett lévő hatalmas izére, mert egyúttal meg tudtam venni a visszaútra a jegyet is, és nem elhanyagolandó, hogy bent azért nincs akkora hőség, mint kint délelőtt 11-kor.

Úgyhogy bátran nekivágtam gyalog az odavezető útnak (villamos kizárva, ugyanolyan meleg van benne, ráadásul levegő sincs, és rengeteg büdös ember tartózkodik a belterében), borvíz a táskámban, legyező a kezemben, az utcák árnyékos oldalát választottam. Már majdnem a célnál voltam, amikor éreztem, hogy a lábam mintha kezdene cseppfolyósodni, a szememet meg hiába dörzsölöm, mert fényes nappal is csak feketét látok magam előtt. Összeestem, no. Nem ájultam el, mert éreztem, hogy a testem nem koppan rá az aszfaltra, hanem elkap két erős kar (pontosan úgy, mint a Jókai-regények idevonatkozó részeiben), és megtart.

Mosolygó fiatalember volt, leültetett egy székre, tiszta zsebkendőt vett elő. Olyan igazi nagy, hófehéren csillogó batisztot. Hideg vízbe mártotta, megtörölte vele az arcomat a halántékomat meg a kezemet, a csuklómra pedig csorgatta a vizet. Profi volt, na. Én is tudom, hogy mi a teendő, de magammal akkor semmit sem tudtam volna kezdeni, annyira szédültem a melegtől. Közben pedig folyton kérdezte, hogy jól vagyok-e, meg hogy fel tudok-e állni, hívjon-e mentőt. A végén már csak röhögtünk, mert aki elment mellettünk, nézett nagyokat, hogy ez a fiú térdel előttem a nagykörúton (a zsebkendő addigra már eltűnt), én pedig a sötétzöld ruhámban elhaló hangon rebegem neki a választ.

Ő a másik irányba fordult, amikor nevetve elbúcsúztunk egymástól.

A sasnak a lika

Napok óta először aludtam ilyen jót, mint ma éjjel. Békés, mély, és főleg hosszú alvás volt, amolyan kiadós tizenkét órás. És teljesen megérdemelt. Tegnap többen is kérdezték, hogy a hullafáradtság kinézet után mikor áll be a hullamerevség, mert feltűnően csendes voltam. (Hűű, ezek szerint jó nagy lehet az orcám...)  

A szemem alatti árok és a sápadt arcom eléggé felkelthette a figyelmet, ennek következtében kicsit el is kényeztettek, ami kifejezetten jólesett az egyhónapos megfeszített munka és hajszálon csüngedező idegállapot után. Úgyhogy gyorsan megengedtem magamnak, hogy rosszul legyek, amit szerencsére nem vettek észre, de veszettül szorongatott. Szalonnasütéskor hiába is menekültem a füst elől, úgyis folyton követett, emiatt egy idő után feladtam, és egy piros, kockás szalvétába fojtottam a füstölés következményeit. Végre levehettem a cipőt, és élveztem, amint a rövidre nyírt fű csiklandozza a meztelen talpamat, majd az érdesebb, de mégis puha homokból halmot gyűjtöttem a talpam alá. Füstszagú lett a ruhám, a hajam, az arcom is kormos lett egy cseppet: ha szentiván lett volna, még a tüzet is átugrom.

Közös főzés, kihunyó tűz melletti történetmesélés, borozgatás, eperfa-kopasztás (erősen lila lett a nyelvem meg a kezem), foci, hazaindulás előtti kétségbeesett telefonkeresés (nem tudom, mekkora a valószínűsége annak, hogy 13 emberből kettőnek teljesen egyforma telefonja legyen), majd felszabadult röhögés a végén, füstszag az autóban. És persze rengeteg fénykép. Nagy-nagy köszönettel tartozom mindenkinek, hogy ennyire jó volt, és remélhetőleg megfolytatása következik.

A fordítás öröme

Nem kell aggódni, nem lesz Barthes-utalgatás, ígérem. A mostani fejemmel nem is lennék rá képes: kicsit megviselt a mai nap. A délelőtti kemény menet után (és ez nekem nem az utolsó, mint egyeseknek) volt egy kellemes szóbeliztetés, aztán néhány fordítás ellenőrzése. És itt találtam néhány gépelési hibára, mint: naranysárga (arany és narancs), nyukott szemek (csukott és nyitott) - szerintem ez sokkal jobb, mint a tágra zárt szemek.  

Ezen kívül még az alábbiakat tudtam meg: Berzsenyi egyengette az utat Kölcseynek, ma valaki használt egy ilyen kifejezést, hogy horácionizmus (a szó Horatius nevéből jön, nincs itt semmi összeesküvés), a szőlőcukor tényleg használ (legalábbis egy ideig); a középső ujjam még mindig fáj, ha sokat írok kézzel (bölcsészbetegség: nemcsak örökségileg görbe az ujjam, hanem bölcsészileg bog is van rajta).  

De még mindig nem tudom, hogy mijaza saslik. Szerintem a sasnak a lika, de az itteniek erre csak röhögnek, aszongyák, étek. Holnap kiderül.

Alvók

1. Te jó ég, már éjjel két óra van, és még mindig nem tudok aludni. Pedig már bevettem az altatómat is. Kicsivel nagyobb adagot, mint amit szoktam. Mégis ébren vergelődök a „hitvesi ágyunkban”. A hitvesi... abban, hitves nélkül. Mert a hitves most éppen „megbeszélésen” van. Mindketten tudjuk, hogy kivel beszél meg mit. Mi mégsem beszélünk erről. Nyílt titok. Kirakatházasság, és szenvedünk tőle. Megöregedett, és nevetségesen próbálja leplezni. Meguntam a fáradt lihegését, a túl hamar véget érő szeretkezéseket, az unalomig ismert szavait, a kövér testét, amivel agyonnyom, az önző türelmetlenségét, a jussak-el-gyorsan-a-csúcsra sietségét. Beveszek még egy adag altatót.

2. Olyan fekete minden, és nagy a csend. Becsukták az ajtót is, pokróccal sötétítették el a rajta lévő üveget. Engem pedig itt hagytak egyedül. Hiába nyitom ki a szememet, nem látok semmit, még a macim körvonalait sem, pedig itt van a kezemben. Félek. Elfogyott az orromból Anya illata, és én annyira, de annyira szeretném megint érezni, hozzábújni ahhoz az a nagy fehér puhasághoz, hogy megnyugodjak. De hiába mondom neki, hogy ne menjen még el, úgy tesz, mintha nem értené: befektet az ágyba, aztán mérgesen rám szól, hogy azonnal aludjak, behívja Apát is, aki sokkal nagyobb, és még jobban félek tőle, mert ő haragosan szokott kiabálni, amitől még a hangom is elakad. Még nem vagyok egyéves sem, és nem tudok úgy beszélni, mint a nagyok. Csak hangokat adok ki. És folyik valami a szememből, amikor nagyon elszomorodom. Anyáék ott vannak a fal másik oldalán, és nem tudok eljutni hozzájuk. Az ujjaimmal próbálok lyukat fúrni belé, hogy odamehessek, de nagyon lassan megy, és hamar belefáradok.

3. Aludt. Mély, sötét álma volt, és mintha nem akart volna vége lenni. Zuhanást és nyirkos hideget álmodott, szűnni nem akaró hörgéseket, mellkasszorító fájdalmat. Izzadtan riadt fel. A fürdőbe támolygott, ahol a hideg víztől kissé kitisztult a feje: csak álmodtam, motyogta sápadtan, nincs semmi baj. Visszafeküdt az ágyba, hozzábújt a kedves meleg testéhez, befészkelődte magát az ölébe, hallgatta a fülébe duruzsoló nyugodt szuszogást, dorombolt a hátát simogató kéznek, társa lélegzete csiklintotta a nyakát, de nem moccant. Kicsire összehúzta magát, mintha el akart volna bújni. Végül elaludt.

Gyilkosság

Ott feküdt hajnalban az utca szélén, rongyokba burkolva. Kopasz fején megcsillant a reggeli napsugár. Keze mereven markolta a feltört aszfaltot. Arccal a sárban úgy festett, mintha hasra esett volna, s most készülne felállni.
 
De nem mozdult. Talán alszik – gondoltam. Közelebb menni nem mertem, mert az utca kezdett benépesedni. A sarok mögé bújva lestem, mi történik. Egyesek óvatosan kikerülték, mások ráérősen elnézegették. Valaki egy pénzdarabot dobott elé, nem nyúlt utána. Egy fiatal, csinos nő behatóan tanulmányozta: föléje hajolt, megszagolgatta. Divatos kosztüm volt rajta, selyemsállal, ékszerekkel. Körüljárta, aztán pár perc múlva hangosan nyilvánított véleményt az otthontalanokról, s arról, hogy az államnak mit kellene velük kezdeni. Mennyi pénzt megspórolhatna az államkassza, ha az ilyeneket egyszerűen...
 
Kirázott a hideg. Aztán végigömlött rajtam valami forró hullám, s úgy éreztem, fel fogom pofozni azt a nőt. A testem megfeszült, elvörösödtem, aztán hirtelen halálsápadttá váltam megint, a tenyerem ökölbe fordult. Annyira szorítottam, hogy a rövidre vágott körmöm véres, félkör alakú nyomokat hagyott maga után. Éreztem, hogy nem tudom sokáig visszatartani a kitörni készülő indulatot. A nő belerúgott a cipőjével. Nem durván, csak a hegyével. Hogy azért fájjon egy kicsit.
 
A test a hátára fordult. Szörnyülködés. Erre már én is közelebb mentem. Hányinger kerülgetett. Mintha valami émelyítő, édeskés bűzt éreztem volna. A hasa... fel volt vágva a hasa. Tökéletes munka: egy nyisszanás és egy nyikkanás. Mocskos vattacsomók folytak ki belőle. Az emberek fejcsóválva mentek tovább, s a próbababa egyedül maradt a sárban. 

Bántalmazó

Nem igaz, hogy megbántottalak, te vagy túlérzékeny. Mindent felfújsz.
Most miért bőgsz? Semmi okod rá. Ezzel nálam semmire sem mész. Ha majd kibőgted magad, szólj.
Minden férfi disznó, neked is csak az kell. Minden nő kurva, te sem vagy jobb.
Nem értem, miért nyavalyogsz folyton. Megint veszekedni akarsz?
Azonnal takarodj a szobádba, és addig ki se gyere, amíg abba nem hagyod a bőgést. (...) Persze hogy megbocsátok. Most megint miért brünnyögsz? Mitől vagy ilyen mimóza? Kész röhej, amit csinálsz.
Ócska trükkjeid vannak, évek óta ismerem őket. Próbálkozz valami eredetivel. Ja, hogy nem vagy elég kreatív? Hát, kisanyám, ezért vagy nő.
Ne játszd a megbántottat, tudod, hogy napokig meg tudom állni, hogy ne szóljak hozzád. És még jól is érzem magam tőle, legalább csend van.
Persze, most azt hiszed, bedőlök a marhaságaidnak. Semmi ilyesmit nem mondtam, csak a fene nagy jódolgodban nincs mivel foglalkozz, aztán különféle sérelmeket találsz ki.
Gyermekem, te ezt még nem értheted, túl fiatal vagy. Ha majd igazán felnőtt leszel, akkor beszélgetünk. Úgy tíz év múlva. Akkor belátod majd, hogy igazam van.
Hozott-e valamit, mama? Nem? Hát akkor meg minek jön ide? Főleg üres kézzel? Nem elég, hogy a ringyó lányát rám erőszakolta?
Perverz vén kéjenc vagy, tartsd otthon a farkadat. Tudom, hogy csak meg akarsz kapni, aztán elhagysz.
Miről beszélsz? Hogy reggel veszekedtünk, és becsaptam magam mögött az ajtót? Nem emlékszem. Megint hazudsz.
Az igazi fiúk sosem sírnak, csak akkor, ha gyávák. És te nem vagy gyáva, ugye? A bőgés a nyávogós leányoknak való.
Szeretlek. Micsoda? Bizonyítsam be? Nem hiszel nekem? Hát tudd meg, hogy annyit kapnék, amennyi csak kellene, de én hülye pont melletted kötöttem ki. Hát kellett ez nekem?
Zaklat a tanárod? Persze, mindjárt el is hiszem. Sokat képzelsz te magadról, nem gondolod? Csak szeretnéd, ha zaklatna. Legalább te is kellenél valakinek.
Már megint mi bajod? Már megint mit rontottál el? Már megint veszekedni akarsz? Már megint nem tudod tartani a szád? Már megint azzal a marhasággal töltöd az idődet?

Galatea

„Hó a fagyal, de fehérebb vagy, Galatea, fagyalnál,
réteknél virulóbb, karcsúbb, mint szép magas éger,
kristálynál ragyogóbb, vidorabb gyöngéd gödölyénél,
símább, mint kagyló, mit a víz simogat szakadatlan,
nyáron az árnyéknál, kívántabb télen a napnál,
almánál nemesebb, a platánnál messzirelátszóbb,
jégnél tündökölőbb, ért szőlő nincs ilyen édes,
lágyabb vagy te aludttejnél és hattyui tollnál,
s mint patakos kertek, szebb vagy, jaj, csak ne szaladnál;
és vad vagy, Galatea, vadabb vagy az ifju bikáknál,
ennyire nagykoru tölgy se kemény, csalfább vagy a habnál,
fűz-ágnál makacsabb, makacsabb a fehér venyigénél,
sziklánál sziklább, hevesebb zuhogó folyamárnál,
pávánál hegyesebb, lobogó tűznél is emésztőbb,
medveanyánál is bőszebb, s mint tüske, te sebzőbb,
tengernél süketebb, dühösebb taposott viperánál,
és (mit a legfőképp kívánnék űzni belőled),
nemcsak a szarvasnál, visitó ugatásra futónál,
szélnél is szaladóbb, szellőnél szélsebesebb vagy!
Jaj, de ha ismernél, sose futnál, késlekedésed
bánnád, s harcolnál te magad, megtartani engem."

(Ovidius: Metamorphoses. Acis és Galatea, 262-263., ford. Devecseri Gábor)

Olvasótúra

Az ember elmegy Pestre hetelni, pontosabban könyvhetelni, és mindezt egy napra, aztán kitartóan keresgél egy bizonyos standot, mert már napok óta tudja, hogy ott lesz valaki, akinek a látása nagyon megörvendeztetné, és titokban abban reménykedik, hogy ez kölcsönös. Tömeg, fülledt levegő, szürke ég, sietős léptek. Előkerül a stand, és ott van A KÖNYV is. Az ember egy pillantás alatt megtalálja, és elveszi, szorongatja a kezében, majd széles vigyorral mondja az eladónak, hogy neki ez kell. Egy pillanatra elcsodálkozik, amikor az eladó a kezét nyújtja érte: miért kell neki az én könyvem? Régi reflexre hallgatva önkéntelenül átnyújtja, majd hirtelen belényillalik a fájdalom: nem adja vissza, és akkor kinyomom a szemét, kicsavarom a kezéből, és futok, futok, mert ez az én könyvem, nekem dukál.

A megkönnyebbülés hulláma önti el az embert, amikor sértetlenül visszakapja, megtapogatja, és egyből lerohanja a gyanútlanul közeledő szerzőt, aki még nem vette észre, hogy márpedig gyorsan írjon be nekije valamit. A Szerző felismeri az embert. Az ember csodálkozik ezen egy kicsit, mert ugyan nála (is) szakdolgozott három éve, de azóta nem látták egymást. Régóta emlékké halványultak azok a fogadóórák, amikor hatalmasakat szórakoztak az íródó szövegen, interpretációs stratégiákat beszéltek meg, és elbíbelődtek néhány fogalommal.

Az ismerős otthoni arc feléleszti a feledésbe merült dekon-szemináriumokat és Lacan-előadásokat, amikor órák teltek el egy-egy szöveggel, és megfeszített figyelem kísérte az előadót, akinek nemcsak a magyarázata, hanem a témájához való hozzáállása is lenyűgöző volt. Némi zavarral fűszerezett mosollyal indul a beszélgetés, amely fokozatosan feloldódik, mihelyt kiderül, hogy a gondolatok nem idegenedtek el egymástól, és a közvetlenség nem álca, hanem a viszontlátás örömének őszinte kifejeződése.

Az irodalomelmélet súlyával a vállán az ember mosolyogva indul el az esti gyors felé.