Ki a zsidó?

Az elmúlt napokban-hetekben sokat cikkeztek arról, hogy akkor most Kertész Ákos „genetikus kitétele” hogyan értelmezendő, hogy is írhatott ilyent le. Én inkább azon csodálkozom, hogy ez az igen szerencsétlen megfogalmazás hogyan jelenhetett meg nyomtatásban. Kétlem, hogy a szerkesztő ne tudta volna, hogy milyen reakciók várhatóak egy ilyen szövegre. Bármennyire is pont a magyarság iránti féltésből és szeretetből íródott (amiben nincs okom kételkedni,), mégis örülök, hogy ezt a részét visszavonta. Mert előre nem vitt (volna), de cserébe rengeteg kárt okozott (volna).

Közben elolvastam azt a cikket, amit Radnóti Sándor írt az ÉS-be http://www.es.hu/radnoti_sandor;level_egy_fiatal_koltonek;2011-09-14.html). Rögtön utána olvastam a cikket az Indexen és a Népszabadságban, hogy a Mazsihisz most már támogatja, hogy valaki a népszavazáson zsidónak vallja magát, ha ezt szeretné. Nem vagyok járatos a kérdésben, csak hangosan gondolkodom, valaki világosítson fel, ha érti. Addig értem a dolgot, hogy a Holokauszt miatt a zsidó szervezetek féltek sokáig az összeírástól, és ezért nem akarták (többek között), hogy a zsidóság elismert nemzeti kisebbség legyen. És természetesen azért sem, mert az, hogy valaki zsidó, még nem jelenti azt, hogy ne vallhatná magát magyarnak (is), a nemzeti kisebbségként való meghatározással viszont választás elé állítanák.

„Bár a hivatalos nemzetiséggé nyilvánítást a Mazsihisz elutasította, abban nem lát kivetnivalót (sőt: támogatja), ha az anonim módon kezelt adatok gyűjtésekor a zsidó kötődésű magyarok felvállalják származásukat.  […] Azok, akik a nemzetiségre vonatkozó kérdéskor szeretnék jelezni zsidó kötődésüket, ezt csak az „egyéb” kategóriában tehetik meg. Elméletileg nem lett volna akadálya annak, hogy a zsidóság tételesen is felkerüljön az ívre, de az előzetes egyeztetések során – mondja Virágh Eszter népszámlálási szóvivő – a Mazsihisz részéről nem merült fel ilyen igény” – írja a Népszabadság.

Ezt nem egészen értem. A Mazsihisz elutasítja a hivatalos nemzetiséggé nyilvánítást, de a nemzetiségre vonatkozó kérdéskor az „egyéb” kategóriában fel lehet vállalni a zsidó származást? Most akkor nemzetiségként határozza meg a Mazsihisz és a kérdőív a magyar zsidóságot vagy nem? Nem beszélve arról, hogy a magyar zsidóság különböző tagjai vajon hogyan értelmezik ezt az „egyéb” kategóriát? Nemzetiség? Vallás? Vallási-kulturális hagyományok? Számomra nem világos az sem, hogy ha valaki az „egyéb” kategóriát választja, akkor választhatja-e a „magyar” kategóriát is? És ha igen, mi alapján fogják kiértékelni a válaszokat? Semmiféle külső definíciót nem akarok senkire ráerőltetni, mindenki identitása a saját döntése, de akkor vajon van-e értelme ennek?

Radnóti cikkéhez kapcsolódva (amelyben arról a gondolati hibáról ír, miszerint sokak szerint a zsidó nem magyar) – mi az okos megoldás? Legyen zsidó nemzeti kisebbség, és ha igen, akkor egy magyar zsidó minek vallja magát? Magyarnak és zsidó nemzeti kisebbségűnek? Vagy ne legyen zsidó nemzeti kisebbség, mert ezzel pont azt a téves gondolatot legitimálom, miszerint pl. Kertész Ákos nem magyar, „csak” zsidó (ami minimum röhejes, mert hogy jövök én ahhoz, hogy valaki öndefinícióját felülbíráljam), de akkor nem teszem lehetővé, hogy aki a zsidósághoz kötődik valamilyen formában, azt felvállalja.

Azzal, hogy lehetővé teszem, hogy valaki vállalja a zsidóságát, nem kényszerítem-e abba, hogy választania kelljen, mert nem teszem megfelelően lehetővé a választási lehetőséget a számára? Amennyire az erre vonatkozó cikkeket ismerem, a különféle zsidó szervezetek között sincs egyetértés abban, hogy „ki a zsidó”. És erre jön még az is, hogy magának a magyar államnak sincs erre hivatalos álláspontja. Nyilvánvalóan azért, mert ez a kérdés túlságosan bonyolult ahhoz, hogy könnyen (vagy egyáltalán) megválaszolható legyen.

Petite dame, hiába ugrálok

Kifutottam a boltba vásárolni. Jövök hazafelé, egy öreg néni megállít, hogy nézzem meg, az újonnan épített társasház mélygarázsába befolyik a víz, miféle dolog ez, hogy nem csinálják meg rendesen, és hogy nem ellenőrzik stb. Aztán utána rögtön: menjen csak nyugodtan, kislány, biztosan siet az iskolába.
Kezdjek el sminkelni, vagy inkább szokjam meg?

A francia álláspont

Külön tudósításban foglalkozott az uniós csúcstalálkozón képviselt magyar állásponttal hétvégi számában a Le Monde. A lap szerint Orbán Viktor miniszterelnök péntek délelőtti sajtótájékoztatója előtt „zavar” mutatkozott Brüsszelben abban a kérdésben, hogy „a költségvetési fegyelem, de egyben egyfajta gőgös nacionalizmus bajnokának” számító Magyarország vajon csatlakozni akart-e Nagy-Britanniához az uniós megállapodás elutasításában.(Forrás: http://hvg.hu/vilag/20111211_le_monde_orban)

Gőgös nacionalizmus bajnoka. Írja ezt a francia Le Monde. És akkor most egy kicsit röhögök, kétharmad ide vagy liberális napilap oda. A francia állam nem is nacionalista, áááá, dehoooogy.

Euróválság: történelmi időket élünk, tudtad, szívem?

A lapok egy része Európa széteséséről, kétsebességes Európáról ír, a másik része rezignáltan veszi tudomásul, hogy ezentúl még rosszabb lesz.

Az Economist Európa és Nagy-Britannia válásáról beszél, a The Guardian olyan kétsebességes Európáról, amelyben Nagy-Britannia van egyedül a lassítósávon. A Die Zeit szerint „megy az a britek nélkül is”, az Adevarul szerint ez az álmatlan éjszaka gyökeresen megváltoztatta Európát.

Egyetlen rövid idézet az egyik elemzésből:
„So two decades to the day after the Maastricht Treaty was concluded, launching the process towards the single European currency, the EU's tectonic plates have slipped momentously along the same fault line that has always divided it — the English Channel.”*

Hát ilyen mondatokért olvasom az Economistot.


*(Fordítás: Napra pontosan két évtizeddel a Maastrichti Szerződéssel kapcsolatos munkák lezárása után, amely az egységes európai pénznem első állomása volt, az EU tektonikai lemezei ugyanazon törésvonal mellett siklottak el (jelentős következményeket hozva), amely mindig is megosztotta azt [az EU-t]: a Csatorna mellett.” – a fordítás nem pont olyan, amilyennek szerettem volna, de ezt éjjel negyed egykor nézzétek el nekem.)

Rendszerhiba

A freeblog szerverhibája miatt elszállt néhány korábbi bejegyzésem. Sikerült őket visszatenni, most a kommentekkel bíbelődök, de egyelőre nem találom őket ott, ahol lenniük kellene. Elnézést kérek mindenkitől. A jövőre nézve pedig: költözés lesz.

Nem voltam még 18 éves, amikor...

• ambroziánus himnuszt írtak hozzám latinul és magyar fordítással, egy szál rózsa kíséretében (mindezt egy apátságban);
• elköltöztem otthonról;
• már legalább hat férfibe voltam reménytelenül szerelmes – nem egyszerre (ők persze nem tudtak róla, hál'istennek);
• akkora pofont kaptam, hogy eleredt az orrom vére; 
• lemondtam arról, hogy nekem valaha is lesz valakim;
• lejárt a Jókai-, Mikszáth- és Dosztojevszkij-korszak;
• rájöttem, hogy nem bízhatok meg abban, akiben szerettem és kellett volna;
• az utcán egy szembejövő férfi megfogdosott, én pedig a döbbenettől lefagytam;
• apám egy újságcikk miatt összeomlott, és kórházba került;
• egy lány szerelmet vallott nekem;
• megtudtam, hogy milyen pletykák mennek a családomról a hátunk mögött;
• a kedvenc birsalmafám ágán ülve elolvastam A fajok eredetét;
• elhatároztam, hogy nem leszek többet boldogtalan. 

És ti?

Az ujjak fürgeségéről

A gyermekkoromat végigkísérő, idővel múlandó, de akkor rám nagy hatással lévő tragédiája az volt, hogy elhittem a felnőtteknek, hogy nekem nincs kézügyességem (valóban nem voltam egy őstehetség), így egy idő után már meg sem próbálkoztam semmiféle olyan kreatív dologgal, amihez a kezem kellett volna. A főzést, tortadíszítést kivéve. Nem fejlődött ki rendesen a finommotorikám, vagy mim. Se rajzolni, se festeni, se kötni-hímezni nem voltam hajlandó, sem pedig képes. 

A mai napig rémálomként tér vissza az a néhány óra, amikor matyóhímzést tanultunk. Kötéskor hol szorosan kötöttem, hol túl lazán, hol szaporítottam a szemeket, hol összefogtam kettőt-hármat, hogy fogyjon gyorsabban a sor. A horgolás elég jól ment, de azt nem sokáig hagyták. Szövésről hallani sem akartak, maradt a makramé. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy a sok „neked nincs ehhez tehetséged” miatt elveszett a kitartásom meg a lelkesedésem is. A kínok kínját álltam ki, amikor valakinek ajándékot kellett készíteni, és azt kérte, hogy én csináljam. Általában megoldottam annyival, hogy készítettem egy albumot (a lyukasztást is el lehet természetesen rontani, el is rontottam), aztán elővettem a lehető legszebb kézírásomat (ezt már el lehetett olvasni, ha valaki nagyon akarta), és beleírtam egy mesét. Sajátot vagy kimásoltat.

Tinédzserkorom és húszas éveim elejének tragédiája (végigkísér, múlandó, nagy hatás), hogy elhittem a kreatív lapoknak és blogoknak, hogy mindenkinek van kézügyessége, és egy csomó mindent minimális kézügyességgel is meg lehet csinálni. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam az új technikákba. Aztán rá kellett idővel (hehe, sorozatban) döbbennem arra, hogy vagy nem igaz, hogy elég a minimális kézügyesség, vagy nekem nincs még minimális kézügyességem sem (az utóbbi a valószínűbb).

Utólag is elnézést kérek minden megajándékozottól, nyugodtan dobjátok ki őket, ha eddig kegyeleti okokból még nem tettétek. Na jó, szalvétából még mindig nagyon szép kis lótuszt tudok hajtogatni. Kinek csináljak? És szőni azért még mindig meg szeretnék tanulni. De most már nem dőlök be senkinek és semminek, megyek is a rojtokat pótolni a frissen szerzett hárászkendőmön.

Lázbetegnek volt hiú csatája

Mit csinál az ember, ha annyira fáradt, hogy három napja lázas? Heti nagytakarítást szervez természetesen. Hiába na, nem bírom a pihenést. Na jó, ablakokat nem pucoltunk, ennyire azért nem vagyok mazochista. Csak a szokásos porszívózás, feltörlés, tükörtörlés, fürdőszoba-konyha felnyalása, ilyesmik. Elszédültem a végére, de mondta a Másik, hogy ne dűljek szét, úgyhogy kapaszkodtam kicsit, amíg ő befejezte az én abbahagyott dolgomat is a sajátján kívül.

Bezzeg szempillát festeni nem szédültem a tükör előtt, hogy a fene egye meg a jó dolgomat. Sok értelme volt, mondhatom, takarítás után, hajmosás előtt pillákat fösteni. De ha már az a szégyen ért, hogy harminc éves korom előtt nem volt összesen ötször kifestve a szempillám (pedig állítólag jól áll), akkor legalább most pótolom. „Te kis céda” – jutott eszembe hirtelen egy kedves barát incselkedő levele. Vajon vén tyúk is talál szemet? Vagy legalább normálisan kifestett szempillát.

Szokványos történet az emberek jóságáról

2 kiló. Ennyivel léptem túl a kézipoggyásszal a súlyhatárt. Tíz kilót vihetek magammal. Errefelé lemértem, visszafele nem volt hol. Két könyvvel, némi gyümölccsel és egy kiló csokival van több a csomagban. A biztonsági kapun gond nélkül átengednek, ők nem méricskélnek. A biztonsági kapu és a beszállókapu között áll Kerberosz és Argosz 2-3 biztonsági őrben megtestesülve. Ők méretik le a csomagokat. 

2 kiló. Nagyon sok, ingatja a fejét a biztonsági őr. Fel kell tenni a gépre útipoggyászként. Nem haragszom rá, csak a dolgát végzi, ez a kötelessége. Még javasolja is, hogy vegyek fel valami ruhadarabokat, hátha úgy könnyebb lesz a csomag. Egy szoknya van nálam, egy melegítő meg egy horgolt blúzocska. Ez biztosan nem lesz elég a súlycsökkentésre. Vécé persze pont ezen a részen nincs, csak a méricskélős kapu után. Öltözhetnék a többi utas előtt. Szép látvány lennék, amint a szoknyám alá megpróbálnék felvenni egy melegítőt meg egy másik szoknyát. Megeszem a gyümölcsöket, az egyik mandarint odaadom egy ugyancsak várakozó utasnak, megköszöni. Lázasan töröm a fejem, mit tehetnék, s közben verném a fejemet a falba, hogy mivel is tömhettem meg a bőröndömet, hogy ennyi túlsúly van. Sosem volt túlsúlyom a kézipoggyásznál, soha. Igen, spúr vagyok, és nem szeretnék 60 eurót fizetni a poggyászfeladásért.

Addig a pontig egyetértek a logikával, hogy kell egy súlyhatár, mert ha nem, akkor mindenki túllépné. Azzal is, hogy aki túllépi a súlyhatárt, az fizessen valami büntetésszerűséget (kilónként 5-6 euró már bőven elrettentő hatású egy fapadosnál). Azzal már kevésbé értek egyet, hogy ilyen horribilis összegeket kelljen fizetni 1-2 kilóért. Ráadásul nem igazán hatékony a rendszer, mert rengeteg embert láttam, aki nyakig felöltözve, a törülközőt is a nyaka köré tekerve (nem túlzok), millió zsebes hatalmas kabáttal jelent meg. Mit csináljak, mit csináljak? Állok kétségbeesetten, mérgesen, bosszúsan, fáradtan. Haragszom a világra, a Társaságra (szabadrablást emlegetek), de főleg magamra, hogy miért jöttem fapadossal, és miért nem hordozok magammal mérleget és könnyebb bőröndöt.

Aztán nyelek egyet, előveszem a legkétségbeesettebb arcomat (nem volt nehéz), és elkezdem nézni a biztonsági kapu felől érkező embereket. Pontosabban a csomagjaikat. Kiszúrok egy szimpatikus latinót, megszólítom angolul, hogy tudna-e segíteni, mert a csomagom stb. Nyitja a hátizsákját, odaadom neki a laptopot – az a legnehezebb. Mondja, hogy ő bemegy előre, aztán menjek én. Átmegy a kapun, hirtelen bekanyarodik jobbra, velem leméretik a csomagomat. 9,50 kiló, a biztonsági őr mosolyog: parancsoljon, örülök, hogy sikerült. Közben követem a szememmel a férfit. Egy pillanatra eltűnik a szemem elől, rajtam átfut az ijedtség, hogy mi lesz, ha… De már mehetek is utána. Vár egy széken, elővette a laptopot, nyújtja nekem. Hálálkodok neki megállás nélkül. „One day for you, another day for me” – mondja mosolyogva, aztán elrohan, mert mindjárt indul a gépe. Az emberek jók és segítenek.

Valószínűleg az történhetett, hogy maga a bőrönd sem túl könnyű, így ha belekerül egy laptop, a fenti ruhák és két könyv, akkor eléri a 10 kilót. Megoldás a jövőre nézve: felhajtok egy pehelykönnyű verziót, és ezentúl azzal fogok utazni. Bónuszmeglepetés a kapuhoz való odaérkezésem után: két órával később fog indulni a repülő. Nem mondták be sehol, csak ki van írva a kapunál. A túlsúlyért fizessek 60 eurót, ők az időm pocsékolásáért mennyit fognak fizetni? Nemsokára ez is kiderül. Mindenki kap egy egy kártyát, amit négy eurót ér a kávézóban – pénzt nem adnak vissza. Egy üveg ásványvíz 3,40 euró. 

Beszálláskor szíves elnézésünket kérik a késésért. Igazán megható. Az én időm óránként 2 eurót ér nekik, de a kézipoggyász súlyhatárának túllépése 60 euróba kerül. Azt hiszem, inkább nem utazom többet ezzel a társasággal, ha egyszer nem muszáj.

A vén cigány

Ott ül minden nap a Match bejáratánál, húzza a vonót a hegedűn. Nem, nem hegedül. Azt ugyanis nem tud. Talán régebb tudott, de most már csak egy-két kifacsart, elakadó, hamisan szóló dallamra futja. Néhány ismerős ütemre egy-egy régi slágerből, aztán gyorsan másikra vált. Vagy talán ő az egyetlen botfülű az egész nemzetségben. Nyikorgó dallamok ezek, az ember inkább azért fizet, hogy ne játsszon. De az öreget nem igazán érdekli a külvilág (egy-egy réginek tűnő ismerősön kívül senkivel sem beszélget), csak húzza, vonja, s közben az arcára fagyott, vigyorrá torzuló mosollyal kíséri szemével a járókelőket. Kötelező díszlet. Hiányozna, ha nem a Kék Dunára vonulnék be tejfölt vásárolni.

Tennivalók mára két embernek

Takarítani kellene. Ablakot pucolni. Port törölni. Pókhálókat leszedni. Porszívózni és feltörölni a földet. Bevásárolni, mert holnap jön a második számú unokahúgom. Virágokat locsolni. Lefordítani a tizenkétezer szóból minél többet. Kitalálni a pénteki programot. Meg a vasárnapit. Tolmácsolást gyakorolni. Ebédet főzni. Elrakni a megszáradt ruhákat. Betenni egy újabb mosást. Átcserélni az ágyneműt. Idejében lefeküdni és frissen, kipihenten ébredni. Muhaha.

Mik a terveid?

Ezt kérdezik már hetek óta többen is. Nincsenek terveim, most éppen azt valósítom meg, amit az előző években elterveztem.

melynek elbágyasztó súlya nyom

„Elbágyadt: nagy teher huzásában elbágyadt ló, ökör. Elbágyadt gyalogutas.” (Czuczor-Fogarasi) Szegény Sziszüphosz. Hiába bágyad el a kőgörgetésben, újra és újra neki kell veselkednie. Az élete értelmetlen sorozatok örökös megismétléséből áll. Talán ez a legnagyobb kiróható büntetés: amikor úgy kell élni, hogy pontosan tudom, mi fog következni, és hiába ismerem a terepet úgy, mint a tenyeremet, nem tudom megállítani a lezuhanó sziklát. Hiába lát Sziszüphosz a jövőbe, ha az egyúttal a múltja és a jelene, és nem tud rajta változtatni, mert nem tudja nem görgetni a követ. Kifogott rajta Hasfelmetsző Zeusz. Feladat, ami teher. Terhes feladat. És nincs vége soha. Az örökkévalóság mint büntetés, az istenség a markába nevet. Sziszüphosznak még csak a halál ajándéka sem adatik meg. Nem állhat a szikla elé, hogy agyonzúzza. Szegény Sziszüphosz. Átöleli a szikláját, és megy felfelé a hegyen. Meggörnyedve, beletörődve, a halált vágyva, remény nélkül.

Ne aggódjatok

Nem haltam meg (még), nem vagyok beteg (ez a bizonytalan része), nincs semmi bajom (de van, csak nem kötöm az orrotokra). Csak nagyon keveset alszom még mindig, sokat fordítok, még többet gyakorolok, harmadszorra is végigszolmizáltam az egész Puccini-misét, ez szól a fülembe naphosszat, reszketek a július 29-i fellépés miatt, és néha megpróbálok olvasni is. Szóval: élek. Egyelőre mindenképpen.

Hiába na,

a kétvonalas gisz az kétvonalas gisz. Egy évekig altnak elkönyvelt embertől ez szerintem egyáltalán nem rossz. Én legalábbis örülök neki.

A feng shui meg a ráksúly

Már több embertől kaptam ilyen levelet (vigyorgó szmájlival körítve), megosztom veletek is, ne csak én röhögjek egyedül. Jó hírek Kínából!!!Ez évben négy különleges dátumot élünk meg: 1.1.11 - 11.1.11 - 1.11.11 - 11.11.11, és ez még nem minden! Ha a születésetek évének két utolsó számát összeadjátok az életéveiteknek számával, amit ebben az évben betöltötök, ez 111-es összegre jön ki, éspedig mindenkinek !!!Például: János 1957-ben született, ez évben tölti be az 54. életévét, az azt jelenti hogy 57+54=111, vagy Erzsike született 1974-ben, ez évben tölti 37. életévét 74+37=111! Tetszik a dolog? A kínai Feng Shui szerint, ez az év a pénz éve.Ebben az évben a legjelentősebb hónap az Október: 5 Szombatja van neki, 5 Vasárnapja és 5 Hétfője. Ilyesmi csak egyszer esik 823 évenként. Ezért éppen ezek az évek vannak „Pénzes zsákoknak” nevezve. Ha a mai nap tovább küldöd nyolc jó barátodnak/barátnődnek e levelet, akkor ahogy mondja és ígéri a kínai Feng Shui, a 4 következő napon megjelenik a pénz nálad. Ne szakítsd meg a jó híreknek láncát, küld el ezt az újdonságot másoknak, hagy legyen jó mindenkinek!!!

Én tényleg nem vagyok a számok embere, de abban semmi különöset nem látok, hogy ha valaki a születési évéhez hozzáadja az idén betöltött életkorát, akkor - milyen csoda! - pont az idei évszám jön ki végeredményül (az első két számjegynek pedig ezért nem szabad szerepelnie, mert így „érdekesebb” a dolog). Jövőre pedig 112 fog kijönni. Éspedig mindenkinek. A sok egyes meg az öt darab szombat pedig tényleg érdekes, de én továbbra is a pénzkeresés konzervatívabb módját választom. De legalább nyolcan azért olvassátok el, hihi.

Amikor az ember összeesik az állomáson

Amikor az ember összeesik az állomáson, hirtelen minden közömbösen nézelődő idegen aggódni kezd. Az egyik feltámogatja a vonatra, a másik vizet ajánl, a harmadik mentőt akar hívni (alig tudtam lebeszélni róla), a negyedik felajánlja, hogy leszáll velem a célállomáson, és taxiba ültet. Úgy éreztem, jobban meg vannak ijedve, mint én. Amikor hallottam a fejemben a zakatolást, már tudtam, hogy mindjárt jön a feketeség (jött), aztán szépen csendben összecsuklottam. Igyekeztem feltűnés nélkül csinálni a dolgot (leghátul álltam), mert végig eszméletemnél maradtam, de úgy látszik, a hangtalan összeesés nem is olyan könnyű, ahogy az ember azt elképzeli. Jókai igazán kipróbálhatta volna, mielőtt ír róla. Először is van az embernek egy táskája. Ami csattan. Aztán van egy teste, ami esetemben kb. 55 kiló körül mozog. Az is csattan. Elég hangosan. És mint ma reggel kiderült: kissé kékeslilán. Végül pedig ott van az a sok ember, aki mindezt hallja, jó esetben látja is. És odarohan segíteni. Aztán valaki a kört tágítja. „Ha mentőt nem enged hívni, akkor is mindenképpen menjen orvoshoz minél hamarabb.” Bólogatok. El fogok menni. Bár előre tudom a vérképem eredményét (maga ennyi vas beszedése után még mindig kórosan vashiányos? És ez a hemoglobin is...), látom magam előtt a fejüket csóváló köpenyeseket (maga ilyen vérnyomással még két lábon jár? És dolgozik is?), a fejét vakaró doktort, amint megpróbálja megfejteni a számokban rejlő titkot. Aludnom kellene, de nem megy. Pedig volna rá időm. Beveszek egy valériánát, ahogy Nagyi mondta.

Az a baj a posztmodernnel,

hogy ha az embernek támad valami nagyon jó gondolata, és ezt megosztja másokkal, bizton számíthat rá, hogy valaki megjegyzi, hogy „Húúú, ez nagyon jó. De kinek a szövegére játszol rá?” Csak akkor tartanak eredetinek, ha nem vagyok az. Meg a többi paradoxon.

Közhelyes jó tanácsok

Ha valaki arra kér, hogy legyél vele őszinte, legjobb, ha felkészülsz arra, hogy hamarosan újabb ellenséged lesz, aki a birtokába jutott összes rólad szóló bizalmas információval vissza fog élni. (Ritka esetben tényleg őszinteséget vár el tőled.) Aki másokat verbálisan eltapos, veled is hasonlóan fog elbánni előbb vagy utóbb. Az ő fejében ugyanis minden eszköz megengedett azzal szemben, aki nem a barátai közé tartozik. Ha megpróbálod elmagyarázni, hogy miért bántó a viselkedése, akkor eleve bekerülsz a túlérzékenynek felcímkézett kategóriába, és minden további mondandódat ezen keresztül értelmezi. Természetesen gúnyos megjegyzésekkel fűszerezve – teher alatt nő a pálma felkiáltással. Amennyiben határozottan kijelented, hogy nem tűröd a sértegetést, akkor értelemszerűen te leszel az, aki inkább az elveihez ragaszkodik, mint a barátaihoz. Most már csak azt kellene megmagyarázza nekem valaki, hogy milyen barát az, aki sérteget, és aki hagyja, hogy sértegessenek. Minden egyebet értek.

Alvásmegvonás

Két hete kialvatlan vagyok. Nagyon. Lefekszem a rendes időmben (éjfél-egy-fél kettő; korábban nem tudok el sem aludni, hiába javasoljátok), aztán éjjel háromkor rendszeresen felébredek, kicsit bambulok az éjszakába, majd hétkor-fél nyolckor végérvényesen kipattan a szemem, és azzal vége. És nem, nem elég, mert fáradt vagyok, álmos és türelmetlen. Külön energia megy el arra, hogy odafigyeljek másokra, és emlékeztessem magam arra, hogy én most azért vagyok türelmetlen, mert nem aludtam eleget. És hiába vagyok fáradt estére, úgysem alszom el a szokott időnél korábban. Tegnap este éreztem, hogy a következő éjszaka más lesz, átlendülök a holtponton, alszom legalább 9-ig. Erre ma reggel fél nyolckor csengett a telefon. Nem, nem volt sürgősség.

A szinkrontolmács és a siketek

Tolmácsolni voltam. A konferencia témája a siketek és nagyothallók jogai, médialobbi, az egyezmények életbe léptetésének elősegítések. A résztvevők legnagyobb része egyben érintett is volt, a tolmácsolás emiatt ún. relézéssel zajlott. Ha az előadó mondjuk angolul adott elő, de siket volt, akkor az angol jelnyelvet használva adott elő. Ezt egy angol jelnyelvi tolmács „hangosította ki” angolra, ebből dolgoztunk mi magyarra, majd belőlünk dolgoztak a magyar jelnyelvi tolmácsok. Beszélő előadó esetén az adott nyelv jelnyelvi változata, ezzel egyidőben pedig szinkrontolmácsolás, majd a célnyelvi szöveg jelelt változata.

Volt két kivetítő is, amelyeken az elhangzott szöveg és a szinkrontolmácsolt változat jelentek meg. Mivel én megszoktam, hogy nézem az előadót, most is rá figyeltem. Beszélő előadók esetében ez működött is, de siket előadónál nem, mert nem értettem a jelnyelvet, így nagyon gyorsan meg kellett szoknom, hogy csak fül után tudok dolgozni. Érdekes egyébként, hogy rengeteg jelnyelvi jel a hallók számára sem ismeretlen, és pont ezt használták fel egy dán kampányban is, hogy felhívják az emberek figyelmét arra, hogy a siketekkel igenis lehet kommunikálni.

A siketek jelnyelve gyakorlatilag kisebbségi nyelv, nekik ez az anyanyelvük, és sok országban küzdenek azért, hogy elismerjék az ehhez kapcsolódó jogaikat (pl. ne kelljen fizetniük a jeltolmácsolásért, mert az anyanyelvhez való jog alapvető jog). Egy magyar siketnek a magyar jelnyelv az anyanyelve, a második nyelve a magyar beszélt/írott nyelv, és ezen kívül még legalább a nemzetközi jelnyelvet meg kell tanulnia, de valószínűleg az angolra is szüksége lesz. A nemzetközi jelnyelv segíti őket a nemzetközi kommunikációban, de a kulturális sajátosságokat a nemzeti jelnyelv őrzi. Ami a leginkább szokatlan, de egyben jó is volt, hogy a kávészünetben is csend van, pedig legalább ötven ember volt ott. Mindenki mutogat, és nincs meg az az alapzaj, ami más konferenciákra jellemző. Mintha még a kávéscsészék is halkabban csörömpölnének. Nekem jó volt a csend, mert munka közben folyton jön a fülembe a zaj.

Érdekes volt még látni, hogy mintha buborékban közlekednének: mivel nem hallják az őket körülvevő zajokat, nem tudják pontosan bemérni a távolságokat, és emiatt néha egymásba ütköznek. Akkor is, ha látják, hogy a másik közeledik. Az is látszott, hogy mennyire megváltozott a siketoktatás az évtizedek során. Egy idős svéd úr a jelnyelv mellett hangokkal is próbálkozott, és bár sosem tanultam jelnyelvet, egészen jól megértettük egymást. A fiatalabb generációkat nem tanítják hangképzésre (ez érthető is), náluk főleg a mimika segített, illetve megpróbáltam szájról olvasni. Az idősebb generációval a kommunikáció könnyebb volt – paradox módon egy őket részben elnyomó, és a többségi elvárásoknak megfelelni vágyó oktatási módszer miatt könnyebben tudtam beszélgetni egy olyannal, aki nehezen felismerhetően bár, de hangokat is kiadott, mint azzal, aki pusztán jelelt és némán formálta a szavakat.

De ez bizonyára a többségi státuszból fakadó kényelmemből fakad: megszoktam, hogy ha valaki beszél, akkor ahhoz hang is társul, és külön figyelnem kell, ha nem így van. Bele lehet jönni. És már van egy jelnyelvi szótáram is. Kár, hogy az idei alapkurzusról lekéstem.

Törülközőnap

Mert holnap törülközőnap van. „Törülköző: A lehető leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos. Egyrészt komoly gyakorlati értéke van: beletakarózhatunk, hogy meleghez jussunk, míg átugrándozunk a Jaglan-Béta hideg holdjain; heverhetünk rajta, míg a Santagrinus-V ragyogó, márványhomokos tengerpartjain szívjuk a sűrű tengeri levegőt; felvitorlázhatjuk vele minitutajunkat, míg lefelé sodródunk a lassú, lomha Moth folyón; takarózhatunk vele, miközben Kakrafoon sivatagainak vörös csillagai ragyognak ránk; megnedvesíthetjük és fegyverként használhatjuk kézitusában; fejünkre tekerhetjük, hogy távol tartsuk a mérges gőzöket, vagy hogy elkerüljük a Traal bolygó Mohó Poloskapattintó Fenevadjának pillantását (észvesztően ostoba állat, azt hiszi, ha te nem látod őt, ő sem lát téged – annyi esze van mint egy cipőtalpnak, de nagyon-nagyon mohó); veszély esetén vészjelzéseket adhatunk vele, és természetesen beletörölközhetünk, ha még elég tiszta hozzá. Másrészt, és ez a fontosabb, a törülközőnek roppant pszichológiai jelentősége van. Miért, miért nem, ha a strag (strag: nem stoppos) észreveszi, hogy a stopposnak van törülközője, azonnal föltételezi, hogy fogkeféje, arctörlője, szappana, doboz kétszersültje, kulacsa, iránytűje, kötélgombolyagja, szúnyogriasztója, esőkabátja, űrruhája stb. is van. Sőt a strag boldogan odakölcsönzi a stopposnak a felsoroltak vagy egy tucat egyéb tétel bármelyikét, melyet a stoppos véletlenül „elvesztett”. A strag úgy gondolkodik, hogy aki széltében-hosszában bejárja stoppolva a galaxist, nomádul és csövezve él, hihetetlen nehézségekkel néz farkasszemet, és győz, és még azt is tudja, hogy hol a törülközője – az igazán olyan valaki, akit komolyan kell venni. Innen ered a kifejezés, mely a stoppos szlengbe is átkerült már: Hej, helltél már azzal a klufi Ford Prefecttel? Az aztán a sahár, mindig tudja, hol a törülközője! (Hellni: megismerkedni, beszélgetni, találkozni, lefeküdni valakivel; klufi: nagyszerű, belevaló fickó; sahár: igazán nagyszerű, belevaló fickó.)”

Háborgó

Tényleg csak én vagyok prűd, ha úgy gondolom, hogy alig félévvel nagymamám halála után (azaz január óta) a „gyászoló férjnek” talán nem kellene a „bejárónővel” egy ágyban aludni? Mindezt úgy, hogy közös udvarban van a lakrésze a nevelt lányával, akinek ez valószínűleg még rosszabbul esik, mint nekem.

És valóban túlérzékeny vagyok akkor, amikor megfogalmazom a nyilvánvalót? Tőlem elvárják, hogy én minél gyakrabban járjak haza, és ilyenkor mindenki programjához igazodjak, de amikor felvetem, hogy minket is meg lehet látogatni, akkor azonnal és évek óta rendszeresen visszatérő millió kifogás van: egyéb program, gyerekek, máshova tervezett nyári vakáció („sajnos nem estek útba”), pont akkorra bejelentkező vendégek, akiknek természetesen nem lehet nemet mondani. Vagy csak nem, mert nem. Azt hiszem, többet nem hívok senkit. Elég volt.

Az antikváriumos

Hetek óta nézte. A mozdulatait, a nevetését, a gesztusait. Azt a már-már vallásos alázatot, ahogyan egy könyv lapjait forgatta. Ha visszatette a könyvet a polcra, utánaosont, és megérintette a könyvet. Levette a polcról, óvatosan kinyitotta, és megpróbálta megtalálni az ujjai érintését a lapok között. Éjjel azzal álmodott, hogy könyvként várakozik a polcon, és beleborzongott abba a gondolatba, hogy sok-sok ezer lapját egyenként megérinti. Egy napon aztán végre megszólította, egy könyvritkaságot keresett. Az antikváriumos büszkén húzta elő a könyvet: neki ez is megvan. Amikor átnyújtotta, összeért az ujjuk begye. Mosolyogtak.

Történések

Az a helyzet, hogy mostanában nem történik semmi. Mármint de, rengeteg minden történik, de van olyan, amiről nem érdemes írni, aztán van olyan, amiről nem akarok írni, és van olyan, amiről nem tudok írni. Amiről pedig tudnék és lehetne is írni, arról nincs kedvem. Úgyhogy inkább megvárom, amíg olyasmi történik, amiről érdemes, akarok és tudok is írni. És még kedvem is lesz hozzá. Sokat akar a szarka, mi?

A bikavér után

Na jó, a címben egy kicsit tódítottam. Ugyanis nem ittunk bikavért. Már hallom is az egri lokálpatrióták felhorkanását: hogyhogy nem ittak bikavéééért? Hát úgy, hogy ittunk helyette kadarkát, egri leánykát, traminit. Még egy jégbort is megkóstoltam – tényleg csak pálinkáspohárnyit lehet belőle inni, annyira édes.

Szóval Egerben voltunk. Kezdtük a várral. Vármúzeum, naná. Szépen berendezett, bejárható méretű, rengeteg érdekességgel. Mostan szemeskályhákról álmodom. A kazamatákat is érdemes megnézni, bár az idegenvezetés lehetne informatívabb. A képtár kimaradt, Gárdonyi szülőháza is. Volt helyette minaret és Marcipánia - utóbbit melegen ajánlom, azóta is szedjük össze az állunkat a földről. Kopcsik mestercukrász valóban megérdemli a hírét.

Vasárnap a „szokásos” Bazilika–belváros–érseki pincerendszer (2012-re terveznek kiállítást is, mint azt az idegenvezető – aki előszeretettel szapulta a mai rohanó világunkat – elmondta) sétafika után az érseki kertben rendezett vásárban bámészkodtunk egy sort. A bámészkodás vége egy kicsi kakukkfüves sajt és repceméz lett. Aztán a Szépasszony-völgy. Nice woman valley névre keresztelték a táblán, mi pedig kicsit rosszmájúan vihogtunk rajta. Bár nájsz vumenek is voltak ott, hanem a pincészetek... Meg a még nájszabb pincemesterek... Az az érzésem, hogy nem utoljára voltunk ott.

Napi marhaság – a csontvázakról

A szekrényből kieső csontvázak ellen nem használ a lelki krematórium. Rozsdamentes lakat kell hozzá, a kulcsot pedig a biztonság kedvéért veszítsük el valahol.

A tulipános... férfi

Állok tegnap az egyik virágüzlet előtt. Vagy ahogy Mezőségen mondják: állak. Van még negyedórám a vonatindulásig, hát bámulom a virágokat. Észre sem veszem, hogy egy 35 körüli férfi bemegy a boltba, csak arra ocsúdok fel, hogy megáll előttem kezében egy csokor tulipánnal, és felém nyújtja: „Remélem, nem sértem meg.” Meglepetésemben eldadogtam valami „nem, dehogy”-szerű választ. Kezembe nyomja a csokrot, udvariasan elköszön, s már ott sincs. Mintha motyogtam volna egy köszönömöt, de nem vagyok benne biztos. Én pedig ott állok (állak) a Nyugati aluljárójában, kezemben egy csokor színes tulipánnal. Zónázó vonat indul Vác útirányon át Szobra a hetedik vágányról.

A mai nap tanulsága

Nem veszek többet hirtelen felbuzdulásból körömlakkot hozzáértő „felügyelet” nélkül: elfolyik, nem tudom kenni, és tulajdonképpen a színével is mellényúltam szerintem (krémszínű, és nagyon furán néz ki a körmömön). Vagy inkább egyáltalán nem veszek. Utoljára 14 évesen volt átlátszó körömlakkom, bírtam bő két hetet. Úgy látszik, vénségemre kezdek megbolondulni. Igaz, hogy csak olyasmit tudok magamra kenni, ami vagy megszilárdul, vagy pedig beszívódik. Minden mást pillanatokon belül szétkenek magamon. Úgyhogy a színes kencék továbbra is biztonságban vannak.

Levéltitok

Jó érzés levelet kapni. Többnyire. Néha van egy-két kellemetlen szöveg, de a névtelen levelek mostanában teljesen elkerülnek. És a névvel vállaltak között sincsen már becsmérlő. Naponta többször nézem a leveleimet. Mind a négy postafiókomban. Az évek során ugyanis egyre több postafiókom lett. Most van egy nagyon hivatalos (azaz főleg ügyfeleknek), egy kvázi-hivatalos, egy olyan, amiből nem derül ki a nevem, meg még egy, amit csak azért csináltam, hogy legyen egy olyan is. 

A kvázi azért lett olyan, mert néhány „okos” ember úgy küldött körleveleket, hogy minden címzett látható volt, így néhány napon belül mindenféle kéretlen körleveleket és persze spamet kaptam. Volt közte a szokásos mellnagyobbítás, Viagra, aztán jöttek a „gyűjtsünk pénzt a haldokló Pistikének” kezdetű levelek, összeesküvés-elméletek, 7 megás ppt-k, „küldd tovább, mert ha nem...”, „szavazzatok a gyerekemre, mert ő a legszebb” stb. Fárasztó lett volna a hivatalos leveleket ezek közül kiválogatni. A levélvárásnak rendszere van (nálam ne lenne mindenből rendszer?), rituáléja, sorrendje. 

Először megnézem a hivatalost, aztán a félhivatalost, majd a két másikat. Mindig ugyanabban a sorrendben. Teakortyolgatás, hivatalos levelek megválaszolása. A barátokét mindig utoljára hagyom (ahogy az ebédnél is a legfinomabb falatokat – igen, még mindig), azokat a legjobb olvasni és megválaszolni. Előtte még átolvasom legalább egyszer, mit írtak, aztán végre kiélem a grafomániámat, ha tehetem. Az elküldés előtt néha megsajnálom őket. Esetleg szabadkozom a hosszúság miatt. De nem vágnék ki belőle, háhogyne.

Amikor napközben frissítem a postaládámat, apró bizsergés fog el. Vajon írt már A, L., M., T.? Először megnézem, hosszú-e a levél. Ha rövid, akkor azonnal elolvasom, igyekszem gyorsan válaszolni. Ha hosszú, fontos, érdekes, akkor még kerülök egyet a lakásban, a várakozás izgalmát hosszabbítgatom. Aztán leülök olvasni. Elolvasom egyszer, kétszer, néha háromszor is. Notepadben fogalmazom meg a választ. Egyszer, kétszer, néha háromszor is. Aztán elküldés előtt elolvasom még egyszer a nekem küldött levelet és a választ. Végül kiengedem a kezemből, menjen. És közben azon gondolkodom, vajon elfelejtettem-e valamit. Ha igen, jaj a címzettnek. Jó érzés levelet kapni. Vajon tőlem is?

Amikor a nőgyógyász

azzal biztat, hogy ne tartsak a vizsgálattól, szüléskor úgyis többszörösére fogok tágulni, akkor eszembe jut, hogy mi van, ha:

• meddő vagyok;
• nem akarok gyereket;
• nem fogok hüvelyi úton szülni.

És hogy: ezt most komolyan megnyugtatásnak szánta? Ettől aztán tényleg megjön az ember kedve a szüléshez. De a kedvencem mégis az marad, amikor bejelenti, hogy a fogamzásgátlót kilenc hónapig szabad szedni, utána muszáj három hónap szünetet tartani – életemben először hallom ezt, de lehet, hogy van ilyen szabály. Mikor elmondom, hogy az úgy nem jó poén, mert nekem-nekünk nincs más lehetőségünk (és állítólag a szexualitásom csúcsán vagyok, most kellene kiélvezni), tehát javasoljon valami olyasmit, ami valóban megoldás, akkor azt a választ kapom, hogy „majd a párját elküldi a szomszédasszonyhoz”. Itt kellett volna udvariasan elköszönni. Azért nem tettem, mert azt hoztam volna kellemetlen helyzetbe, aki ajánlotta az orvost. De hogy vissza nem megyek hozzá, az egyszer biztos.  (Annyit azért megkérdeztem, hogy „és én mit csinálok közben?” Válasz persze nem volt.)

Befűzve

Amikor arról álmodoztam, hogy lesz majd egy fűzőm ahhoz a ruhámhoz, amelyiknek az alja apró virágokkal van teleszórva, nem egy ilyenre gondoltam. Inkább valami acélmerevítős csodára, amitől darázsderekú leszek, a szalonokban az összes férfi utánam fordul a frakkjában, összesúgnak a hátam mögött, szerenádokat adnak éjjel az ablakom alatt, és amitől irigységében minden nőtársam elájul – egy idő után én is (irigység nélkül).  

Nem így lett, a szkoliózisom úgy döntött, hogy nem javul meg a gyógytorna hatására. Azért persze tornázzak, ússzak, üljek forró vízbe, masszírozzanak, végezzek izomerősítő gyakorlatokat. Csak ne vigyem túlzásba. Ja, hogy nem is tudom, mert nyiszlett vagyok. De hogy valami jó is legyen benne, a darázsderék egyébként megvan: mikor leveszem magamról „a Hessinget”, kissé csíkos vagyok a gumis dereka miatt. De legalább nem fáj annyira a hátam, és nem terheli a lelkemet, hogy annyi férfi miattam ölte magát a Dunába.

Amikor arról álmodoztam, hogy lesz majd egy fűzőm ahhoz a ruhámhoz, amelyiknek az alja apró virágokkal van teleszórva, nem egy ilyenre gondoltam. Inkább valami acélmerevítős csodára, amitől darázsderekú leszek, a szalonokban az összes férfi utánam fordul a frakkjában, összesúgnak a hátam mögött, szerenádokat adnak éjjel az ablakom alatt, és amitől irigységében minden nőtársam elájul – egy idő után én is (irigység nélkül).

A szavazati jogról

Olvasom a blogokat, újságcikkeket a kettős állampolgárságról. Az egyik jobbról uszít, a másik balról. Az egyik szavazógépnek néz, a másik román szavazógépnek néz. Hogy nehogymá' az döntsön Magyarország jövőjéről, aki nem él itt életvitelszerűen, és nem fizet itt adót, és a nép megmondta 2004-ben azon a bizonyos (gusztustalan) népszavazáson. Tessék mondani, a sok kivándorló és életvitelszerűen más országban élő és adózó magyar állampolgártól mikor veszik el a szavazati jogukat? Tőlem egyébként nem kell tartani, egyelőre inkább maradok román állampolgár. Ott sincs kire szavaznom, itt sem volna. De utálni mindenhol szoktak. Ez is valami.

Most akkor...

sírjak vagy nevessek azon, hogy vannak emberek, akik olyannyira kiszámíthatóak, hogy az órámat igazíthatnám hozzájuk? A síráshoz előbb el kellene kámpicsorodni, könnyeket potyogtatni, figyelmet felhívni magunkra a hangos zokogással, esetleg a csendes (de azért megfelelően feltűnő) elvonulással, vigasztalhatatlannak lenni legalább néhány percig, szóval macerás, na. Nekem pedig inkább jókedvem van az utóbbi időben.

Napi marhaság

A hazug kutyát [lásd még: hazudsz, (gyaur) kutya!] könnyebb utolérni, mint a sánta embert. A sánta hazugról (hazug sántáról) és a kutyafejű tatárokról nem is beszélve.

Hogy miért nincs két életem?

Mert sokszor még ez az egyet is túl soknak érzem.

Mai „olvasmányélmény”

A szüfrazsettek hibásak mindenért. Ezek a mai nők folyton meg akarják valósítani magukat, erőszakosak, nagyravágyóak, a gyerekek rovására tanulnak és dolgoznak. Elnőiesítik a férfiakat (ne mondja, komámasszony), akik rózsaszínű inget hordanak (ó, irgalom atyja, ne hagyj el, róóózsaszííínűűűűt???), beretválják a hónyukat is, s az elvetemültebb fajta a mejjit is megtépi (bezzeg az én Józsim milyen jó szőrös), s olyan izé, na, tuggya na, valami metró... meg valami szex is vót benne, hát olyanok lesznek, na (hijnye, azt a szentségit neki, hát ezért jár folyton metróval ez a Jóska?).

Aszexuálisak (hííí, ez milyen csúfokot mond, he), s megy tönkre a drága fiatalság ebbe a sok akaratos fehércselédbe, akik nem akarnak megülni otthon a valagukon, s meleg vacsorát adni az uruknak. Nem jó világ az mán, ahun a férfi hordja a pirosat, s a nőnek nincs kiszedve a szemöldöke, én azt mondom.