Álomkodó

Szeretném végre kipihenni magamat. Az időtartamot tekintve kielégítő az alvásmennyiségem, de valahogy mégsem elégséges. Nem igazán pihentető, vagy mi. Néha mélyen és álmatlanul alszom, máskor összevissza álmodok mindenfélét, amiket ébren még magamnak sem szívesen vallok be. Gonoszság van ezekben az álmokban, valami sötét mélység, amibe bele kellene zuhanni, vagy már bele is estem, és most már én hívogatom a következő áldozatot, mint valami szirén. Rútak a szereplői, nem is emberek, nincs kivehető alakjuk, belemosódnak a piszkos háttérbe, és csak a rekedten károgó hangjuk hallatszik. Mintha a gyerekkorom rémálmai térnének vissza, felismerem az alakokat, emlékszem az akkor kitalált neveikre, a történetre, amely folytatásokban jelentkezett, de a vége folyamatosan változott. Így nincs biztos pontom, hogy ezeknek milyen végük lesz.   Álmodok néha kellemeset is: szellős, virágos, nyári záporos réteket, hosszú simogatásokat, sóhajokat, nevetést, apró házikók fülledt zugait, földszagot, fák odvaiban megbújt madarakat, dörmögő medvéket, szökellő szarvasokat, mohaillatot, erdei málnát. Amikor a Sötétet álmodom, ezekre vágyom. De az álom nem vált át, hanem addig tart, amíg leizzadva fel nem ébredek. Ha pedig minden erőfeszítésem ellenére visszaalszom, akkor ott folytatja, ahol abbamaradt. Jó lenne soha nem elaludni.

Mutasd meg a... szeplődet

Tiszta véletlenül kerültem el oda, de egyúttal megtudtam a harmonetről, hogy buja és szertelen vagyok. Nem mondhatja senki, hogy nem szóltam.

Snobish és Lázongó kurzusok

Miután többen is átvették a „sznobul” kifejezést, és becses rajongóim egyre növekvő tábora is arra biztat, hogy ezt a nemes népnevelő munkát folytatnom kell, hosszas tépelődések után úgy döntöttem, hogy időmet az azt kétségbeesetten igénylőkre áldozom, és nyáron egyhónapos alapozó tanfolyamot indítok, egyszerre két témakörben.

Az egyik Snobish (© by Szeklermen) nyelvből lenne. Ajánlott tantárgyak: a Snobish nyelv alapjai, kiejtési szabályok (pl. az Ady név edájként való következetes ejtése), helyesírási és nyelvhelyességi alapismeretek, más Snobish-tanoncok felismerését elősegítő stratégiák, a hamis Snobishok felismerése és kirekesztése (csoportmunka), Snobish viselkedési minták, új Snobish kifejezések kitalálása és meghonosítása (nyelvújítási gyakorlat). A tanfolyam végén minden tanoncnak rövid dolgozatban kell bizonyítania Snobish rátermettségét és elkötelezettségét. A témák változatosak, a tanonc igényeihez és elképzeléseihez igazíthatók. Az akkreditáció már folyamatban van a blogoszférában.  

A másik tanfolyam ugyancsak egyhónapos, ez a jelöltek verbális készségeit igyekszik főként fejleszteni. A William Wallace (lefordítva: Valagász Vili) revolucionérképző népfőiskola (a fogalmak magyarázatát lásd a Snobish tanfolyam 5. fejezetében) ajánlott tárgyai: nyelvi céllövészet, stílusgyakorlatok, a kételykeltés metodikája (terepgyakorlat), definiálási problémák és ezek kezelése, (ön)reflexiós stratégiák, önbizalomerősítő gyakorlatok (csoportmunka), mimika és gesztusok elsajátítása (példamutató természetesen a tanfolyam névadójának becses fenékmutogató cselekedete), beszélgetési sürgés-forgás (gyakorlati jegy). A tanfolyam végén a jelöltnek alapos terepmunkával megalapozott dolgozatban kell bizonyítania azt, hogy méltó a képzés befejezésére, és a „taff” vagy „braveheart” minősítésre. A két minősítés teljesen egyenértékű: a jelölt a neki inkább tetsző megnevezést választhatja. A verbálisan agresszív jelöltek kizárásra kerülnek. A tanfolyam nem vadembereket és kocsmaszlengben beszélő emberi formájú állatokat, hanem igazi kultúrembereket képez, akik a kesztyűfelvétel metaforikus finomságát viszik tökélyre kedves iróniájukkal, finoman sértő cinizmusukkal, kételkedési technikájukkal, de nem sosem vulgárisak vagy erőszakosak.  

Mindkét tanfolyamra azonos a jelentkezési határidő: 2007. június 10. A két tanfolyam akár párhuzamosan is végezhető. A jelentkezések leadhatók a profilomban megtalálható emailcímre, vagy akár kommentben is megtehetők. A jelentkezési lapra csak a jelölt választott (ál)nevét kell felírni. A rövid motivációs levél feltétlenül szükséges, mert egyénre szabott gyakorlatok is vannak. A jelentkezés feltétele a folyamatosan teljesített minimum heti egy komment. A túljelentkezés elkerülése végett mindenkit arra kérek, hogy a megadott határidőig adják le jelentkezési lapjukat és motivációs levelüket, illetve teljesítsék a kiírt feltételt. A tanfolyamok a későbbiekben valószínűleg hosszabb időtartamúak és alaposabbak lesznek, ezek az egyhónapos előképzések viszont feltétlenül szükségesek. A képzések pontos kezdési időpontja némileg bizonytalan, de nagy valószínűséggel július elsején indulnak. Pontosabb ismereteket a blog folyamatos és figyelmes követésével lehet szerezni.

Disz-kriminálok

Milyen jó lenne, ha lennének olyan uszodák, ahova nem eresztenék be az alábbi rétegeket: profi sportolók, kezdők, úszótanfolyamok, junior vízipóló-bajnokságok, magukat profinak képzelő, de amúgy csak vadul csapkodó és veled kegyetlenül szembejövő őrültek, óvodások, hátadra ugrálós tinik. Na, ha alaposan megnézem, akkor kb. két ember volna megfelelő: Füles meg én. Biztos van még olyan, aki megfelelne a kritériumaimnak, de a tegnapi lehangoló élményem után szorgalmaznám az ilyen uszodák építését.

A másik megoldás, hogy olyan erősen meggazdagodunk, hogy saját sportuszink lesz, és akkor csak a rendes embereket (értsd: barátokat, jól megválogatott családtagokat) engedünk be, akiktől nem kell tartanom, hogy egy jól irányzott ugrással kettétörik a derekamat vagy esetleg úszás közben szembecsapnak a karjukkal, hogy fuldokolni kezdjek, és otthagynak a medence közepén, mint akik jól végezték a dolgukat.

Kérdés

1. Megerőszakoltak egy lányt. –– Nem erőszakolták meg, felkínálta magát. És különben sem jegyezte meg az utca nevét, a büdös ribanc.  
2. Azonnal feljelentést tett. –– Nem tett azonnal feljelentést, várt vele három napot.  
3. Először pénzt kértek tőle.  –– Nem kértek tőle pénzt.  
4. Nemi erőszakkal vádolnak öt rendőrt. –– Pedig ők csak hazakísérték, hogy megmutassa a papírjait.  
5. A lány felismerte a támadóit. –– Nem ismert fel senkit, csak alaptalanul vádaskodik.  
6. Nem ajánlkozott fel. –– Felajánlkozott, csak tagadja. És különben is: bizonyítsa be, hogy megerőszakolták. 
7. A lányt Zsanettnek hívják, a Hooligans gitárosának a barátnője, és 21 éves. –– A vádlottakat hogy hívják, hány évesek?

Hová való vagy?

kérdezik sokan, de aztán meg is bánják. Mert ugyan rögtön rávágom, hogy vásárhelyi (ennyi erővel akár kolozsvárit is mondhatnék), de rögtön hosszas és bonyolult magyarázatokba kezdek, hogy tulajdonképpen én honnét is származom. Baróton csak megszülettem, és egyszer bevarrták az ujjamat. Három évig laktam egy falucskában, amiből semmire sem emlékszem, aztán 13 évig egy kisvárosban, ahol a sok kellemes gyerekkori élmény mellett elég sok keserűség is ért, és ahova semmi pénzért nem mennék vissza dolgozni vagy lakni. Aztán Vásárhely: a középiskola utolsó két éve. Az egyetlen igazán kellemetlen emlékem a francia szakos tanárnőm volt, aki megpróbálta pokollá tenni az életünket, de én elhatároztam, hogy az ő ellenére is szeretni fogom a franciát. Nagyon okos nő volt, de borzalmas pedagógus. Viszont enyhítette az egészet egy kedves osztálytársam: Füles.  

Kolozsvár: négy év (utolsó éves voltam, amikor végre anyámék is elköltöztek Vásárhelyre – egy évre). Három éve Szeged. Anyámék Váradon laknak, de nyugdíjba „haza” (Vásárhelyre - anyám odavalósi) fognak menni. Ezen a ponton mindenki megbánja már, hogy ilyen egyszerű kérdéseket tesz fel. Pedig nem tehetek arról, hogy hányatott az életem, és hogy apám szakmája az, ami. Most akkor után hová való vagyok? És hova járok haza? Leginkább Váradra meg Vásárhelyre. Meg Szegedre. Egyik sem „otthonabb” a másiknál. „Ott” van a családom, a múltam, „itt” van a szakmám, a barátaim java része. De hogy a jövő nem Új-Zélandon kezdődik-e, ezért nem állok jót...  

Szeklermen utalt már arra, hogy mennyire változó identitásokat teszünk magunkévá, illetve próbálnak ránk ruházni. „Innen” nézve erdélyi, határon túli vagy román vagyok, „onnan” nézve kitelepült vagy éppen nemzetáruló. A hazaárulót csak azért nem kaptam még meg, mert akik ezzel kellene éljenek, ezzel a gesztussal el kellene ismerjék, hogy Románia a hazájuk. Amit ugye sosem tennének meg. Nagymamám régi családi barátja mondta, aki már 60 éve Magyarországon él (most 87 éves), hogy bármilyen régóta is él „itt”, őt még mindig emigránsként kezelik. A „székelységem” már csak hab a tortán: apám háromszéki, anyám vásárhelyi (az őseink azonban székelyek). Ott születtem én is, de az akcentusomon nem hallani. Félember vagyok, félidentitásokkal, és bárhová próbálok beilleszkedni, mindig részleges kirekesztésben van részem. Elmegyek angolnak.

Hangolás

Lehangolódtam, mint valami hangszer. Egészen pontosan lehangoltak. Zörgök, mint egy rossz gitár, félhangokkal tévesztem el a játékot, és belezavarok az összharmóniába. Az utóbbi hetekben mintha a szokásosnál is érzékenyebb volnék a bántásokra, cinikus megjegyzésekre, faggatózásokra. Hamar elfáradok, néha minden ok nélkül sírhatnékom van, félreértésekbe keveredek. 

Elbizonytalanodtam, gyanakvó lettem. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy a nekem irányzott kérdéseket milyen (esetleges) hátsó okkal teszik fel, mit akarnak megtudni rólam, hogy azzal majd visszaéljenek; néha félek válaszolni, közben meg attól aggódom, nehogy tesztelésnek tekintsék a viselkedésemet, mert nem szánom annak. Nem szeretem az ilyen játékokat, velem is űzték kamaszkoromban ugyanezt, és nagyon rossz volt. Úgyhogy inkább őszintén megelőlegezem a bizalmat, és ez legtöbbször be is válik. Nem vagyok egy intrikus fajta: nem vagyok olyan pók, aki a kezében tartja a szálakat, és mozgatja a hálójában megragadt buta legyeket. Szeretem a tiszta, őszinte baráti és családi kapcsolatokat, amelyekben nincs tudatos sértegetés, a munkám lekicsinylése, nevetségessé tétel. Amit fenntartok magamnak, az az, hogy a bizalmammal nem lehet sokszor visszaélni. Akinek kitárom magam, azt őszintén teszem, és bánt, ha visszaélnek ezzel.

De lehet, hogy csak én érzem magam folyton megbántva. Régente azzal vádoltak, hogy ürügyet keresek a megsértődésre, és felnagyítom a bántásokat. Nem értettem akkor sem, hogy miért keresnék ürügyet, ha egyszer nem szeretek megsértődni: nem szeretek mások faragatlanságán, kicsinyességén rágódni, nem szeretek sértegetni, verbális agressziós játékokat űzni. Inkább behúzódom a sündisznó-üregembe, visszavonulok, és igyekszem olyasmivel foglalkozni, amivel szívesen töltöm az időmet. Habár az utóbbi időben ezeknek a száma rejtélyes okoknál fogva drasztikusan megcsappant. Elkap a kétségbeesés, mindent bizonytalannak és megismerhetetlennek látok, abszolút módon relativizálódik minden mondat, szó vagy tett, a múlt emlékei vagy a jövő tervei. Én pedig tapogatózva bolyongok egy átláthatatlan labirintusban, folyton beletenyerelek a nyirkos és tüskés falakba, többször is zsákutcáknak ütközöm, és nem tudom, hogy melyik folyosó végén áll egy szakadék.

Conférence volt

Jó volt, rövid volt. Az éjszaka kb. három órát aludtam, a többit beszélgetésre használtuk. Azért azt megtudtam, hogy hasonlítok egy orosz arisztokratára. Hogy miért orosz, arról sultanus világosított fel: a fehér bőröm ugyebár... Persze mindenki reszketett, hogy egy szál vékony blúzban jelentem meg (pedig nem is igaz, mert volt rajtam egy kendő is néha), a társaság többi része (értsd: a többi 39 ember) kötött blúzban járt. Na, de legalább foglalkoztak velem, még akkor is, ha nem ez volt a célom.
Most az átmeneti hullamerevség állapotában leledzem éppen, folyton elalszom, éhes sem vagyok. És most megint lefekszem, mert holnap a borfeszt utolsó napja, és fincsi borokat fogunk bloggerközösségileg kóstolgatni, és körülnézünk bizonyos helyeken, és már alig várom.

Történetek a múltamból – egy „ujj-történet”

A tegnapi bejegyzés kapcsán jutott eszembe, hogy az egyik ujjamról is van történet. Mégpedig a jobbkezem gyűrűsujjáról. Neeem, ez egy régi történet, kb. kétéves lehettem akkoriban. A két nagyobbik testvérem játékai külön voltak, de persze én folyton csak azokkal akartam volna játszani. A játékaik egy szekrény lenyitható ajtaja mögött bujkáltak, én pedig lestem az alkalmat, amikor végre odajuthatok a játékokhoz, és kedvemre szétdobálhatom őket. Egyszer óvatlanságból nyitva marad a lenyílós ajtó: engem nem kellett biztatni, loholtam, ahogy a lelkemből kifért, és már nyúltam is befelé valami színes izémizéért, amikor hirtelen becsukták a „lenyílós” ajtaját. Hogy melyik testvérem volt ez pontosan, arról a családi közvélemény erősen megoszlik, úgyhogy hagyjuk eldöntetlenül a kérdést. A becsukás nem lett volna hatalmas tragédia, csak éppen odacsukták vele együtt a drága ujjacskámat is. Mondanom sem kell, hogy nem szándékosan.

A tanúk (a két megijedt testvérem) szerint nem sírtam egy cseppet sem (höhö, a nagy hősiesség), habár rendesen fityegett lefelé az ujjbegyem, apám beült velem az autóba, bé Barótra, s közben tartotta az ujjamat. Az érdekes akkor kezdődött, amikor vissza akarták varrni. Mert ugye az akkora gyerekek, mint akkoriban én voltam, nem igazán szoktak egy helyben ülni. Pláne nem egy rendelőben, ahol mindenféle érdekes dolog van: szikék, fogók, fecskendők, sterilbe öltözött bácsik, akiket mind össze lehetne fogdosni. Úgyhogy a sebész szépen odakötözött egy fáslival egy darab deszkához, érzéstelenített, bevarrt. Pontosan fel. Az ujjam utána évekig érzékeny volt még (körömvágáskor most is vigyáznom kell), és maradt egy szépséghibája is: az ujjbegyem láthatóan kisebb, mint a többi, hiányzik belőle egy darab, és látszik a varrás helye is. Ez még jobban kiemeli a középső ujjam görbeségét (mindkét kezemen a középső ujjam határozottan kifelé hajlik, és a két ujj között látható rés van). De a gyűrűt a bal kezemen hordom.

Válasz arra a kérdésre,

hogy miért szeretem az ujjbegyet. Mert nemcsak érzékelni lehet vele, hogy hideget vagy meleget fogtál meg, hogy érdes-e a tárgy vagy sima; nálam ezek az érzékelések visszafelé is működnek: valami különleges érzéki örömben részesülök, amikor érintek, tapintok, fogok. Van itthon egy törött fülű csupor, abból isszuk a vizet. Mindig igyekszem úgy megfogni a csuprot, hogy a törés mentét érintsem valamelyik ujjammal: többször végigsimítom, csukott szemmel kitapogatom rajta a csorbulás egyenetlenségeit. Szeretem megfogni a virágok szirmait, a vastag, húsos, vagy éppen szúrós leveleket, megérinteni és végigsimítani a hosszú töviseket, beletenyerelni a fűbe, vagy felfelé fordított tenyérrel állni az esőben.  

Szeretem a liszt szélkönnyű puhaságát, a prézli darabosságát, a tej kezemen szétfutó, csiklandozó hajszálereit, a felfuttatott élesztő habos folyékonyságát. Mindig alaposan megtapogatom a könyv lapjait, megcsavargatom a drótokat az ujjaim között, erősen odanyomom a hüvelykujjamat az asztal éléhez. Jólesik a kés élének hidegsége és szúró fájdalma, amely régi önbüntető szokásomat juttatja eszembe, az injekcióstű kihúzása után kibuggyanó vér melegsége, mások hajának finom cirógatása, a billentyűzet behunyt szemmel való tapogatása. Szeretek lyukakat fúrni a frissen hullott hóba, belemarkolni, és nézni, ahogyan elolvad az ujjaim között. Szeretem izgatni az ujjbegyeimet.

Szédült nap

Fülledt meleg volt ma, a szél meg sem akart mozdulni. Egy szál semmiben ültünk a szobában, félóránként zuhany, mosdás. Félájultam hevertem az ágyon majdnem egy órán keresztül, és képtelen voltam felállni, vagy bármit is tenni. Ötkor végül ki kellett mennem, mert órán voltam, de még akkor is szembejött a meleg az utcán, és vadul belevágott a testembe. Letaglózott. Legyezőt elő, árnyékba be, de nem lett sokkal jobb.

Most viszont jő a nagy idő, eső lesz. Dörög az ég, néha egy-egy csepp eső is leesik már. Szeretem az esőt, nem félek tőle. Nyári záporok idején nem menekülök előle, hanem engedem, hogy megáztasson: nem vagyok cukorból, miért mennék eresz alá? A nap meg a szél majd megszárít. Régebb valósággal vadásztam az ilyen záporokat, tudatosan készültem rájuk. Olyan ruhát vettem, a cipőmet vízhatlan zsákba raktam, amikor elkezdődött. Akkoriban nevezett el Viharkirálynőnek egy vicces kedvű ismerősöm, mert szerinte annyira jól érzem magam az esőben, mintha „elememben lennék”, a szó legszorosabb értelmében.

Egyetlen nagyon kellemes élményem van Kolozsvárral kapcsolatban is. Negyedéves voltam, már a vége felé jártunk, június volt. És a nagy melegben egyszerre minden különösebb bejelentés nélkül ömleni kezdett az eső. Patakokban folyt a víz mindenhonnan, másodpercek alatt elázott mindenki. Nekem el kellett jutni a bátyámhoz, és nem akartam megvárakoztatni, úgyhogy szépen levettem a szandálomat, be a hátizsákba (az nem ázott át), a hosszú szoknyámat feltűrtem a derekamba (nem kell aggódni, a térdem még mindig nem látszott), és mentem. Természetesen engem sem került ki az eső, az eresz alól az emberek pedig nagyon néztek, hogy meg vagyok-e bolondulva, hogy ilyen időben sétifikálok. A lábamat nem igazán láthatták, mert bokáig elöntött a víz a járdán is, és mikor le kellett lépni, akkor még jobban. Legszívesebben meztelenül állnék ki az ilyen nyári záporokba, hogy ne legyek beszorítva a mégoly kényelmes ruháimba sem, de ezt olyan helyen kell művelni, ahol nem lát senki. Engem ne bámuljanak.

Nagyon jó érzés volt: hasonló egy rituális tisztuláshoz. És mindezt mezítláb... Utána zuhanyoztam, hogy ne legyen ázott nyuszi szagom, és ruhát is cseréltem. De azért látni kellett volna azt az arcot, amit azok a meglett tanáremberek vágtak, amikor megláttak belépni a kapun: cipő nélkül, enyhén sáros lábbal, folyt rólam a víz, a ruhám rám tapadt, a hajamat ki kellett csavarni, de olyan boldogan és elégedetten vigyorogtam, hogy egyesek már lázat akartak mérni. Nem hagytam.
Tíz perccel később: most kezdett el esni az eső. Szeretnek engem az elemek.

Naaaa?

Vajon mi kezdődik ma a Napfény Városában? Na vajon. Igen, bizony: bor-fesz-ti-vál. Rengeteg bor lesz, mindenféle vidékről. És iszom majd mindenféle finom száraz vöröset. Néha azért egy kicsi fehéret is, de nem leszek hűtlen az igazi, az egyetlen száraz vöröshöz. És lesz még valamim, amit most nem árulok el, és aki tudja, az se mondja el, mert lepetés... De már alig várom. És pénteken meg szombaton conférence, és közben francia-francia-francia. A híreket már csak franciául hallgatom és olvasom, bohzasztó vagyok.

Vizező

Ma volt az uszoda első szabadtéri napja, tíz napig zárva volt. Természetesen nem hiányozhattunk, már mindkettőnknek hiányzott az úszás. Úgyhogy uszinkálás volt a délelőtti program. Harminc fok van a városban, de a víz kellemes, és főleg hűvös. Tiszta, átlátszó, és az alján visszacsillog a klórízű napfény. Hosszan és tempósan úsztam, hagytam, hogy simogassa a testemet a víz, és valami régi, kedves álom emléke tört fel bennem. Nem tudtam, hogy Posszeidón ilyen finoman tud cirógatni. Ha Amphitritét is ezzel kezdte volna csalogatni, biztosan nem szökött volna bele az Atlanti-óceánba, hogy aztán holmi fejlett kommunikációjú delfinek mentsék meg (Thanks for all the fish...).  

Mellettem mindenféle emberek úsztak el, én meg mintha csak lebegtem volna a vízen, nem kellett megerőltetnem magam, hogy előbbre jussak, szinte magamtól haladtam. Azt hiszem, kezdek átváltozni.

Felvilágosítás

Rövid infó, közös megegyezés alapján. Baudolino blogot ír. A jegyese Füles. Füles nem ír blogot. Ha írna, még kevesebbet beszélne. Sultanus is ír blogot. Sőt: Julia Morgen is ír blogot. Na, hát ők ketten egymás jegyesei. A félreértések elkerülése végett. Köszönjük.

Káromkodott, hogy rengett belé az udvar

A vitéz szőcsben káromkodott így az ördög, és azt mondta, hogy „jere, te kötélrevaló”. Még mindig megvan a bakelit, az unokahúgaim csodálkozva nézik, hogy ez milyen nagy CD. Árkokat vájt belé a sok hallgatás. Hát én nem kárinkodok így, habár egypár finn szitokszó már a nyelvemen van néhány napja. De azért türtőztetem magam, mert az illem ezt kívánja. De.   Halálosan unom már, hogy bárki, aki legalább tíz évvel idősebb nálam, úgy érzi, hogy jogot formálhat arra, hogy okítson (szándékosan nem a „tanítás” szót használom), lekezelően bánjon velem, kioktatás formájában kiélje rajtam az összes frusztrációját, felsőbbrendűségi érzésében hivatkozzon a sok megélt tapasztalatára, mintha bármit is használna nekem más tapasztalata, tekintve, hogy az ellentétes tapasztalatok fogalma közhelyszámba megy.  

Hogy belekössön a gondolataimba, érzéseimbe, elképzeléseimbe, hogy kiprovokálja belőlem a véleményemet, amivel aztán gonoszul eljátszadozhat, hogy az egészet az ellentétébe fordítsa át, mert harcnak fogja fel a legegyszerűbb beszélgetést is, amelynek számára győzedelmes kimenetele kell legyen. Mert másképp nem érzi jól magát, csak akkor, ha az általa zöldfülűnek tekintett beszélgetőpartnernek megmutatja, hogy milyen érzés „nagynak”, „felnőttnek” lenni. Hogy spekulatív módszerekkel próbáljon meggyőzni az igazáról, és arról, hogy azt kell elfogadnom, amit ő talál helyesnek, mert úgyis ezt fogom gondolni később; hogy visszaéljen a tiszteletemmel és bizalmammal, semmibe vegye a munkámat, „megmagyarázza” nekem „az életet”, hogy rám oktrojálja a saját világnézetét, akaratát.  

Kedves gyarmatosítók, akik meghódítandó (pacifikálandó) területként képzeltek el: sokszor bevertem a fejemet a falba, és ezentúl is be fogom még néhányszor. Ettől senki bölcsessége és tapasztalata nem véd meg (még a tiétek sem), az erőszak csak ellenkezést és gúnyolódást szül bennem. Ne gyakoroljatok rajtam, szeretnék fehér folt maradni a „beviciződött” világtérképeteken.

Vízhólyag

Igenis, vízhólyag. A bal mutatóujjamon. Mert fincsi tepsiben sült krumplit készítettem, és az alabástrom ujjam véletlenül lecsúszott a fogórongyról (évek óta nem volt ilyen, úgyhogy nagyon izgatott állapotban lehettem), és megérintette a tepsi szélét, amitől szégyenében elpirult, majd haragjában elfehéredett. Hideg víz alá is tettem, de a hólyag attól még hólyag. És fáj, és éget, és izé. Nna, ma lassabban fogom megírni a 18. levelet...

Francia

Mert ma voltam franciából tesztet írni, hogy egyáltalán próbálkozzam-e meg a felsőfokúval júniusban, vagy hagyjam inkább novemberre. A tanár nem volt nálam magasabb (természetesen francia), de gyönyörű sötétbarna haja és csillogó szeme volt, s ami a lényeg: szakálla és bajusza is volt nekije. És ha még ez sem elég, hát olyan erotikus hanglejtéssel mondta nekem, hogy „bonjour”, hogy abban a pillanatban elájultam volna, ha tudnám, hogy kell.

Hiába na, engem egy francia a gyönyörű kiejtésével biztosan levenne a lábamról: lehet, hogy ezért nem járunk Franciaországba nyaralni? Majd megpályázok én valami ösztöndíjat, évekig hallgatni tudnám. Na nem azt a ronda szlengjüket, arra nincs affinitásom, de olyan dallamos a nyelvük, és csodálatos szavaik vannak, hogy őszintén sajnálni tudom azokat, akiknek nem volt lehetőségük megtanulni a nyelvüket. Na, nesze nektek frankománia. Ja, az eredmény az, hogy a tanár szerint menjek júniusban nyelvvizsgázni. Vajon a nevem erotikus hangzása bódította el?...

Közhelyhasználati tanácsadó

Az alábbiakban néhány fontosabb közhely használatát ismertetem, bővítése biztosan lesz valamikor, és persze lehet ezt közös erővel is, ha további ötletek jönnek, akár emailben is.

Bárcsak megint fiatal lehetnék. (Na, hát nekem 45 évesnél fiatalabbak ilyent ne is mondjanak, mert szabályosan röhögőgörcsöt kapok. A 45 és 60 közöttiek visszafogottan használhatják, annak függvényében, hogy mennyire érzik magukat öregnek, illetve éppen hány fiatal társaságában vannak, akik persze kötelességtudóan rávágják, hogy „dehogy vagy te öreg”. Mert ugye az egész mondat ezért hangzik el. A 60 fölöttiek már több joggal mondogathatják, de ők se vigyék túlzásba, a százig még sok van. Mit mondanak majd 120 évesen? A 85 éves nagymamám pl. már a 60 éves önmagát is visszakívánja. Úgyhogy negyvenesek: kuss.)

Mindenki téved. (Nagyon ócska duma, de ha semmi értelmes nem jut eszedbe, akkor ezzel megpróbálhatsz tündökölni, mindenki díjazni fogja. Öt másodpercig.)

Majd 10 év múlva beszéljünk még erről. (Ez mindenhova felhasználható, ha már semmilyen normális érved nincs, de kicsit vagy nagyon idősebb vagy a vitapartnernél. Kiváló provokációs eszköz, mert ettől garantáltan be fog gurulni, és kb. arra gondol, hogy micsoda vén tróger lehetsz, hogy ilyennel próbálod infantilizálni. Ha mégsem tudod lezárni ezzel a vitát, akkor van más módszer is, pl. az, hogy bejelented, hogy):

Fiatalkoromban/ezelőtt tíz évvel stb. én is ezt mondtam/ilyen lázongó voltam. (Nem mintha ez változtatna a tényen, hogy most már nem vagy az, ha valaha is ilyen voltál. Ez a kijelentés kb. arra való, hogy a fiatal, lázongó stb. vitapartner elkönyvelje magában, hogy „na, hát te is betagozódtál, nagy kár, pedig értelmes embernek nézel ki”. A másik módszer a téma elterelése. Ezzel időt lehet nyerni, és a csúfos megszégyenülés is elkerülhető.)

A múltat nem lehet megváltoztatni. (Lehetőleg olyankor kell alkalmazni, amikor biztos vagy abban, hogy ezzel valami nagyon régi és kissé begyógyult sebet fogsz feltépni. Mert ugye azért beszélünk folyton a múltról, mert él bennünk annak a vágya, hogy megváltoztassuk, vagy megpróbáljuk tisztázni magunkban a történteket, ami persze sosem sikerül teljesen.)

Az emberi kapcsolatteremtés alapvető motorja a szexuális vágy, pontosabban a fajfenntartás ösztöne. (Kiváló eszköz a félénkebb hímnemű egyedek elriasztására, akik ágyékukat eltakarva igyekeznek majd elkotródni a helyszínről. A kitartóbbak rögtön vitatkozni kezdenek vele, szellemi igényeket és mindenféle ócska szövegeket behozva, ezzel is bizonyítva azt, hogy a jó öreg Freudnak igaza volt.)
Na, mára ennyit.

Történetek a múltamból

A közelmúltban találkoztam a régmúlttal. A régmúltam egyik fontos darabkájával. Előbb felhívott telefonon, aztán megegyeztünk, hogy találkozunk. Egymás régmúltjai a jelenben. Kicsit tartottam tőle, hogy nem ismerem meg, de feleslegesen aggódtam. A hangja nem változott, pedig legalább nyolc éve nem láttam, és még régebbről ismerem: ugyanolyan jellegzetesen ejti a szavakat, mint azon a vidéken szokás, szemüvege is van, de más kerettel, a szeme pedig ugyanolyan csillogóan kék. Az a pár őszülő hajszál pedig még jól is áll neki, különben is elvesztődik a szőkés hajában. Na jó, azért van egy apró hibája is: a hasa. Nekem kicsit túl kerek. De nem lehet mindenki olyan tökéletes, mint a Fülesem. Nem volt akadozó beszélgetés: olyan érzésem volt, mintha ugyanott folytattuk volna, ahol legutóbb abbahagytuk.

Persze most is kaptam olyan választ, hogy majd tíz év múlva beszélünk még erről vagy arról, amiről most teljesen különbözőképpen gondolkodunk. Most őszintén: ez a harmincat legalább nyolc éve elrúgott férfiak állandó kiindulópontja 25 évesekkel szemben? :-) (Óóó, értem már, a tapasztalat, höhö...). Igazából ennek a felvetésnek nem látom értelmét, mert most valahogyan gondolkodom valamiről, és nem tudhatom, hogy 5 vagy 15 év múlva mit fogok róla gondolni. Úgyhogy nem is foglalkozom ezzel, hogy mi lesz akkor. Bőven elég nekem a jelen, a jövő holnap kezdődik.

Icinke-picinke változás

Csak egy nagyon picike, de talán érdemes megemlíteni: ugyanis most már a profilomon van emailcím, nem titkos. Lehet írni, egyetérteni, szerelmet vallani, kinek ami passzol. Én pedig megígérem, hogy hűségesen elolvasok minden levelet. Azok, akik már ismerik a másik emailcímemet, természetesen nem kell átnyergeljenek erre. Mert én minden postafiókomat naponta többször is megnézem.

Esőőőő

Ó je. Végre úgy gondolta az időjárás, hogy rendes lesz, és megszabadít a kínjaimtól. Nemcsak engem, hanem az összes olyan embertársamat, akik végigszenvedték az utóbbi két napot (főleg a tegnapi volt rettenetes), mert folyton csak készülődik valami, melegfront vagy micsoda, esőfelhők, szél, aztán utolsó pillanatban meggondolja magát. Ez az ötperces csepergés már biztató, hátha lesz folytatása. Most viszont kizárólag olvasni és hortyogni fogok egész délután, mint egy rossz mormota, mert a mai korai felkelés és ez az időjárás nem tett túl jót. Még Adoniszom is szenved tőle, pedig őt ezek jóval kevésbé viselik meg. Egészen pontosan fogalmazva ma délutánra átmegyek mosogatórongyba. Ki lehet szolgálni, lesni a kívánságaimat. Majd este viháncolok.

Panaszkodom, de csak kicsit

Ma egész nap ásítoztam, recsegett-ropogott minden csontom. Úgy recsegett a nyakam meg minden ízületem, hogy szerintem más is meghallotta a szobában, nemcsak én. De az itteni emberek nagyon szemérmesek, nem szóltak semmit. Hiába na, vénülök én is. Keresztlányom szerint úgy recsegek, mint a 85 éves nagyanyám. És persze frontátvonulás van vagy micsoda. Négytől hatig mindenkit szembeásítottam, hattól nyolcig csak azért nem, mert jártattam a számat, s közben próbáltam elnyomni az ásítást. Engem viszont ásítottak szembe, ami nagyon remélem, hogy ugyancsak a front következménye, nem pedig a kutatási témám érdekességének fokát kívánták ilyen diszkrét módon jelezni...

Tulajdonképpen nagyon rossz dolog elnyomni az ásítást, én csak tudom, kardiológus orvosdoktor mondta nekemnek (amikor megvizsgált, és felállította a diagnózist, amire addig is gyanakodtunk), hogy az ásítást nem szabad elnyomni, mert akkor nem jut oda a zoxigén a zagyba, s akkor nem érek az egész szájnyitogatással semmit. Sömmit. Szóval tessék bátran ásítozni, esetleg kacsót, legyezőt odatartani eléje (az esetleges előtóduló bűz vagy a száj belső üregének nemkívánatos látványa miatt - pl. gennyes mandulák, hatalmas uvula, ételmaradék stb.). Most pedig visszavonulok a lakosztályomba, ahol nagy valószínűséggel filmet fogok nézni, utána pedig olvasni, és hatalmasat aludni, mert holnap (ó, egek!) kilenckor kelni kell, és az én időbeosztásom nem igazán van erre beállva. Úgyhogy holnap is ásítozni fogok.

Az olvasás praxisa

Az irodalmi olvasás praxisának mibenlétén gondolkodva előbb-utóbb mindenki szembekerül a hatalom kérdésével, legyen akár naiv vagy profi olvasó. A „felek” azonosításában Ricoeur dichotomikus modellt állít fel: egyik oldalon van a szerzői hang (szerző, implikált szerző, narrátor), a másikon pedig a befogadó (olvasó, interpretátor). A két fél közötti kapcsolatot az olvasás aktusa hozza létre, vagyis az olvasó közeledése a műhöz. A viszony alakulásában több tényező vehet részt: az implikált szerző jelenlétének milyensége, mennyire megbízható a narrátor, hány narrátor kap szerepet a szövegben, a szöveg „műfaja”1, illetve a befogadói elvárások és reflexiók, s ezek alakulása a szöveg olvasása során.

A szerző olyan elemeket emelhet be a műbe, amelyek a művön kívül is bírnak referencialitással, például történelmi személyek, események, lenyomozható dokumentumok stb. bevitele a műbe. Ezek a hallgatót történeti kutatásra, a referencialitás keresésére ösztönözhetik. Az implikált szerző győzelmeként könyvelhetjük el ezt a tényt, hiszen a számára nyerő stratégiát választotta ki: az olvasó áldozatul esik a „dokumentált szépirodalomnak”, s ez olyan hatalmat biztosít a szerzőnek, amely az olvasó-hallgató bizalmával való (vissza)élést is engedélyezi. A szerző ebből fakadóan tehát néhány olyan „forrást” is beilleszthet a szövegbe, amelyek eredete nem misztifikált, hanem olyan hamisítás eredménye, amely azt valós forrásként tünteti fel (ld. pl.Eco).

Ha elfogadom Foucault azon definícióját, mely szerint „[...] a hatalom gyakorlása az a mód, ahogy bizonyos cselekvések más lehetséges cselekvések mezejét alakíthatják”2, és ezt az olvasási gyakorlatban a felállított párokban próbálom vizsgálni, kétféle kiindulási pontot kapok. Az egyik, amelyben az olvasó-hallgató igyekszik hatni a szövegre, a másik pedig a szerző, narrátor hatalomra való törekvése az olvasó fölött. Az első szituáció meglehetősen furcsán hangzik, s a tulajdonképpeni magyarázat az, hogy a szövegre való hatás az olvasó-hallgató hatalmi pozícióba való kerülése (nem a szöveg fizikai megváltoztatásának értelmében), vagyis az intencionális olvasás szintjén megvalósuló interpretáció. Ellenérvként felhozható az, hogy egyazon szövegből egymásnak ellentmondó interpretációk születhetnek, ez azonban nem kizárólag a befogadók különbözőségéből fakad, hanem maga a textus visszahatási mechanizmusából, ironikusságából is.

A megbízhatatlan narrátor az, aki – például egy történelmi regénnyel kapcsolatos elvárások esetén – ha nem a műfaj által támasztott kritériumoknak megfelelően viselkedik, folyamatosan elbizonytalanít afelől, hogy mennyiben lehet biztos alapnak tekinteni az általa tett állításokat, illetve ezzel a retorikai játékkal a műfajiság transzcendenciájába vetett hitet is megkérdőjelezi. A több narrátor bevétele a szövegbe ugyancsak hatalmi egyenlőtlenséget szül: a több perspektíva ránehezedik az olvasóra, a narrátori szerepbe is állandóan mások kerül(het)nek. A narrátor dramatizálása újabb problémákat vet fel: ha például szereplői és narrátori funkciót is betölt, akkor számolni kell a narrátori szubjektivitás felerősödésével.

Ha az olvasó-hallgató felől közelítünk a szöveg felé, a már említett hatalmi pozíción kívül leginkább csak a „csendes befogadás” aktusával találkozhatunk. Az olvasó egyetlen védekezési stratégiája a szöveg olyan módon való olvasása, amely legalább részben megfelel a saját interpretációjának, etikájának. Ez azonban csak ideig-óráig biztosítja a hatalmi pozíciót, mivel a szöveg az, ami irányítani próbálja a mindenkori befogadót. A hallgató könyvbeli alteregója az egyetlen lehetőség arra, hogy „szövegszinten” is az olvasó a nyerő stratégiát követhesse, ez azonban újból kudarcba fulladhat, éppen a szöveg irányítása miatt.

Úgy tűnik, hogy a hatalmi pozíció elnyerése itt nem egyértelműen hozható párhuzamba az állam centralizációs törekvéseivel (ld. Foucault). Inkább a szöveg uralmáról beszélhetnénk, abban az értelemben, hogy irányítani próbálja az olvasóját, olvasási stratégiáját, elbizonytalanítja az elvárásait illetően.
Az az idealizáció, amely szerint a mű az olvasó és a szöveg együttműködéséből fakad, megdőlni látszik. A hermeneutikai dialogikusságról kiderülhet, hogy inkább látszatdialógus az, amelyről beszélünk, hiszen olyan párbeszéd megy végbe, amelyet a szöveg (implikált szerző, narrátor) irányít, és – némi túlzással – az is elmondható, hogy a hallgató nem adhat a szövegnek választ, az ő feladata legfennebb a kérdezés, illetve a hallgatás.


1 Az idézőjel a klasszikus műfajkategóriák definícióira vonatkozik, amelyeket nyilván nem tételezhetünk abszolútumként, a azonban befogadót befolyásolják. Így más-más olvasói-hallgatói elváráshorizontok jöhetnek létre például egy történelmi regényt ígérő mű esetében, mint a mese, elbeszélő költemény vagy éppen historiográfiai metafikció esetében.
2 Foucault: A szubjektum és a hatalom

Hóvihar

Akinek melege van, menjen a madarasi Hargitára. Keresztanyám ugyanis ott van, félméteres hó, tegnap hóvihar volt, most mínusz valamennyi fok. Sízik. Nagybetűkkel írom, hogy egyértelmű legyen: S-Í-Z-I-K. Én is akarooook. Sízni és Hargitára menni, és végre valami hegyet látni. Na, mára kihisztiztem magam.

Szülinap

Ez a bejegyzés egy másik grande dame-nak szól, aki igazi úrinő, és ugyan nem tud a blog létezéséről (legalábbis tőlem nem), de akinek ma van az 58. születésnapja. Egész nap csengetett a telefonja, meg a skype is (a csóróbbja - pl. én - így hívja), és nevet, és jókedve van, és csillog a szeme. Vagy legalábbis így gondolom én a hangjából ítélve. Torta majd akkor, amikor hazamegyek. Annyit kell még róla tudni, hogy ő a legjobb édesanyám.