Ha már mindenki erről ír,

akkor engem is elkapott a hév. De nem fogom leírni, hogy kislányként alig vártam a locsolókat. Egész nap piros tojást festettünk, és sósavval írtuk meg: egyik szebb volt, mint a másik. Apám nagyon szépeket készített. Nekem nem igazán volt ehhez tehetségem, én díszítettem a házat. Délután a korosztályom meg „a vének” voltak. Este pedig jöttek „a nagyok”, a bátyám osztálytársai: ők tovább maradtak, általában későig buliztunk. Természetesen én is velük.

És azt sem fogom leírni, hogy egy idő után már nem szerettem a locsolást: nemcsak a bűzért, ami a hajamból és a ruhámból áradt már tíz locsoló után (azokat szerettem, akik hozták a veder vizet, s ki az udvarra), hanem mert már nem volt olyan mágikus a készülés, a várakozás, leskelődés a kapuban, hogy jön-e valaki. És aztán gyorsan rohanás be a szobába, hajat kifésülni. Nyuszi nem volt, de nem is hiányzott.

Volt egy időszak, amikor kimentem az erdőbe egész napra, vagy felmásztam valamelyik fára, s ott olvastam naphosszat, hogy ne kelljen locsolót fogadni. Illetlenség volt, azt mondják. Főleg paplánynak, húú. Aztán egy időben folyton elutaztam. Most viszont kifejezetten jó, hogy nem jön senki sem locsolni, nem hiányzik. Ha bejön egy barát, szívesen látjuk, de a sprayt, kölnit és hasonló szagos dolgokat hagyja a kabátja zsebében.

Viszont nem bánom azt sem, amikor menekültem a veder elől, és visítottam az örömtől, amikor végül leöntöttek.