Telefonhívás

Este nyolc, csereg a telefonom. Izgatottan veszem fel, mert hívást várok. Különben is jó dolog, ha az embernek telefonálnak. Legalábbis nekem, nem vagyok valami keresett ember. Bezzeg az emailek... Na mindegy, végre telefonon is hívnak. Gyorsan ceruzát, papírt elé, mert olyan hívást várok, amihez kellékek szükségesek. Alant a párbeszéd. 
– Baudolino, tessék. (na jó, a polgári nevemet mondtam)
– Kicsoda? (mély férfihang)
– Baudolino, jó estét (kicsit csodálkozom már)
– Jajistenem, kivel beszélek? (valami mozogni kezd a gyomrom tájékán)
– Baudolino vagyok, kivel beszélek?
– Hát a Lajos vagyok. (Jaa, hát persze. Így már értem. „A Lajos”, természetesen. Most én kérdezek.)
– Kicsoda? (Kezdi érteni, hogy én nem tudom, hogy ki az „a Lajos”.)
– Jaj, bocsánatot kérek.
– Semmi gond. (De ezt már röhögve mondom, letesszük.)

Füles néz, én meg könnyek között fuldokolva magyarázom neki, hogy mi van. Szegény Lajos. Megijesztettem, még jajistenemet is mondott azon a gyönyörű mély hangján. Na, erre kellett volna mondani, hogy semmi jajistenem, hanem személyesen az ördöggel beszél. De engem már annyira fojtogatott a röhögés, hogy még bírtam egy kicsit. Pedig lehet, hogy meg kellett volna kérdeznem tőle, hogy mi a baj, miben segíthetek. Elhalasztottam annak a lehetőségét, hogy legyen egy Lajos nevű ismerősöm. Mert eddig nem volt. Megvárom a következő hívását.