Hófehérke

Ma minden férfi utánam fordult az utcán. És minden nő is. Ettől kezdett gyanús lenni a dolog. Tudtam én, hogy szép vagyok, de hogy éppen ennyire... Aztán ahogy haladtam előre, derengeni kezdett a dolog. Először is mindenkin kabát vagy szvetter volt. Kabát, ilyenkor. 17 fok, süt a nap, de a Napfény Városában kabáttal járnak az elpuhult déliek, kéhlek. Na, ehhez képest a spagettipántos blúzomban valóban feltűnő lehettem. Aztán rájöttem, hogy lehet, hogy mégsem az, mert volt még néhány rövidujjas ember az utcán, őket viszont nem nézték. Nem annyira.
Azzal biztattam magam, hogy biztosan a gömbölyű karomat és a formás lábamat nézik, ugyanis térdig érő szoknyát vettem fel. Hát azt nézték is, de amint (egy hátam mögött lefolytatott beszélgetésből) kiderült, nem a formásságát. Hanem azt, hogy mennyire fehér. Hát fehér. Milyen legyen? Anyám fehér, apám fehér, a családban szászon meg székelyen kívül nem tudom, mik voltak még, de sötétbőrűek biztosan nem. Én meg leégek a napon (ne gyertek a faktorszámokkal, úgyis leégek), ki nem állom a szoláriumot, és különben is unok napozni, mert csak izzadok meg vörösödök, és hámlok két napig. Ráadásul olvasni sem lehet, mert eltakarja az arcomat. Utána pedig megint fehér vagyok. Olyan szép tejfölszínű. A-la-bás-trom. Nyáron még a fejemet is védem egy kendővel, hogy ne kapjak napszúrást (napernyő kéne, milyen jó buli volna), s ettől azt hiszik, hogy valami hajeltakarós vallású vagyok.   Ma a könyvtárban megkérdezték Fehérségemet, hogy rosszul vagyok-e, mert olyan sápadt az arcom. Mondtam nem, csak közép-európai fehér ember vagyok. Na, ettől megnyugodtak.