Mnémoszüné forrása

Mnémoszüné vizéből inni annyit tesz, mint megholtként a másvilágra való későbbi inkarnációbeli emlékezést elősegíteni. És úgy tűnik, hiába próbál az ember még életében Léthé vizével jóllakni, folyton a másikkal itatják, talán maga is azt kívánja. Mnémoszüné kesernyés ízű vize édesebbnek tűnik Léthéénél, hiszen az emlékezet kulturálisan most is mintha transzcendes szerepet töltene be, a tudás tiszta forrásaként emlegetik: nem véletlen, hogy ebben az archiválási lázban fetrengő korszakban annyi memoár, napló és önéletrajz jelenik meg. Mentik a menthetőt, huszonnegyedik óra, folyik kegyetlenül a digitalizálás, „az igazi” emlékezők felkutatása, blogírás, mert naivan azt hisszük, hogy az általunk hagyott nyom bárkit is érdekel rajtunk kívül, blablabla.

A mások múltjával való vad és őszinte megismerési vágy közben azonban nem vesszük észre azt, hogy az emlékezésre kényszerített sem iszik mindig szívesen Mnémoszüné vizéből, habár pontosan tudja, hogy Léthé vizét (még) nem kóstolhatja meg. És lehet, hogy inkább maradna szomjas, és kiszáradt ajakkal járna egész életében: nem felejtve a múltat, de megpróbálva nem emlékezni rá. Amikor ezt teszi, pontosan tudja, hogy ez lehetetlen, hiszen így a szomjan halás veszélye fenyegeti őt.

Képtelen lenne elviselni a jelen folyamatos múltnélküliségét, amelyre egyszerre vágyik és
amelytől ugyanakkor retteg is, de nem tudja elnyomni a múlt megújuló feltörését sem, amely elemi erővel szakítja át azt a pajzsot, amelyet maga köré épített. És mikor már a kiszáradás kerülgeti, és vízért könyörögve fordul társaihoz, Mnémoszüné vizével kínálják. Kortyol belőle, de keserű az ital, megpróbálja kiköpni, de valaki lefogja, és mintha tölcsérrel töltenék belé a fájdalmas emlékezést: kényszerítik arra, hogy emlékezzen, hogy ne felejtse el: kicsoda, honnan jött, és hol a helye. Teszik mindezt azért, mert naivan úgy gondolják, hogy helyes és nemes dolog megismerni a másikat, akár annak akarata ellenére is. Teszik ezt a „normális” emberek.   Egy ideje úgy tűnik, nem normális az a környezet, ahol felnőttem, ahol a játékaimat kitaláltam, olvastam, szomorkodtam, barátkoztam. Mert folyton emlékeznem kell arra (és erről sokan, sokféleképpen és folyamatosan gondoskodnak a mai napig), hogy gyerekkorom színhelye teljesen esetleges: apám szakmájából kifolyó következmény.

Nem jártam az utcára játszani, mert eljöttek a barátaim, mert nálunk volt nagy hely. Nekem ez volt a normális. Ahogyan az is, hogy pontosan tudtam, hogy ha éjjel háromkor telefoncsörgésre ébredek, akkor nem mogorván szólok bele, hogy ki a nyavalya zargat ilyenkor, hanem kedvesen megkérdezem, hogy mi a baj. Mert sosem tudhatom, hogy melyik (akár engem feneketlenül gyűlölő) osztálytársam nagymamája haldoklik, vagy éppen ő fekszik negyven fokos lázzal. Normális volt, hogy azonnal felköltöm apámat vagy anyámat, s míg öltözik, taxit hívok, majd visszahívom a családot, hogy minden rendben, elindult. Normális volt, hogy bárki bármikor bejöhetett, mert átjáróházban éltünk.

Nem éreztem magam királylánynak, annak ellenére, hogy fallal körülkerített várban laktunk. Nem játszottam várúrnős játékokat, és mindig gyűlöltem, ha királylánynak neveztek. Nem vártam a királyfit, nem álmodtam magam királyok és hercegek közé. Mivel azonban ennyire tiltakoztam ez ellen a megnevezés ellen, pontosan ezzel éltek vissza folyton, és ezzel határoltak el attól, amit ”normális családnak” neveztek maguk között, egyúttal a „normális családok” gyerekeitől is, akik sosem felejtették el éreztetni velem, hogy mennyire más vagyok, és ez mennyire rossz, mert ezzel kirekesztem magamat a „normális emberek” világából. Egyetlen kiút kínálkozott: kivonulni azok közül az emberek közül, akik magukat velem szemben definiálják, akik kihasználják, hogy a dolog természetéből fakadó kiszolgáltatottságom még az övékénél is nagyobb.