Távolságok

Kínlódok itt ezzel a vénemberrel, de folyton kifog rajtam: még mindig találok olyan szót, amit nem tudok teljesen kiolvasni, és nem akarnám úgy hagyni. Az ember törekedjen a tökéletességre, höhö. Van egy-két enigmatikus utalása is, amiket nem tudok megfejteni. Biztatom magam, hogy csak még. És minél többször elolvasom a szöveget, annál több hiányosságát látom: ide is kéne azért még egy lábjegyzet, meg oda is, már 157 van, és ez csak 15 levél a hatvanvalahányból, közben meg attól rettegek, hogy túl soknak tartják (talán joggal), én viszont nem érzem jól magam, ha nincs alaposan megcsinálva. Persze ez korántsem jelenti, hogy alapos volnék, csak szeretek „kaczérkodni” a lelkiismeretesség gondolatával. Hátha meglátszik rajta, hogy érdekel, szeretem, csak most éppen idegesít, na.

Mindeközben 200 km-re tőlem zongorázik az unokahúgom, én meg skype-on keresztül hallgatom, amint veri a billentyűket. Aztán odafut a mikrofonhoz, megdicsérem, kacag és boldog, aztán elfut, és megint játszik. Csak nekem. Mert olyan ritkán látjuk egymást. És amikor találkozunk, akkor egyszerre négy lány lóg a nyakamon, és mindenik velem akar fürödni, beszélgetni, aludni. Az egyszem rosszcsont fiú pedig a legszelídebb arccal rángatja a szoknyámat. Ilyenkor a szüleimet kitelepítjük a hitvesi ágyukból. A kicsi (3 éves) hamar elalszik, de a három nagy már az emberi és főleg a női lét kérdéseit feszegeti, engem pedig nem nehéz belerángatni az éjszakai beszélgetésekbe. Kimegyünk a konyhába, és teázás meg kakasevés közben éjfélig titkokat mesélünk, faggatnak az udvarlásról, fiúkról, egyetemről, az életemről, mesélnek saját magukról. Győzködnek, hogy legyen esküvőnk, mert mindenképpen nyoszolyólányok akarnak lenni, és báli ruhát viselni, és akkor fésülhetek nekik estélyi frizurát (ez mindig hálás téma: el lehet vitázni azon, hogy kit hívnának meg, mit akarnak felvenni - legutóbb pizsamabulit akartak esküvő címszó alatt); vihorászunk, elmondják a félelmeiket, bánatukat és az örömeiket. Történeteket találunk ki, megírjuk, lerajzoljuk. Vagyis inkább ők rajzolják, én négyszirmú virágon kívül legfeljebb parittyát tudok rajzolni.

Én meg valószínűleg úgy érzem magam, mint a nővérem, anyám, nagyanyám, keresztanyám és az előttük lévők: öregnek, mint az elefánt, és bölcsnek, mint a korkogyélus. És belépek abba a körforgásba, amely kiskoromban annyira mágikusnak és elérhetetlennek tűnt, és mindenképpen részese kívántam lenni, és amelynek most a szemükben része is vagyok. Ilyenkor nincs munka, nincs kézirat, fordítás vagy írás, hanem pihenek. Igaz, két hét után elég is a gyereknevelésből egy ideig, visszakívánom a könyveimet, a vén bakszászt, a csendet, a barátaimat, a késői felkelést, a másfajta kötöttséget. Akkor megint jöhet a skype, email, posta, néha a telefon. Jó így.