Nyelv(v)elő

Akaratomon kívül hosszasan megvárakoztattam valakit, és elszomorítottam vele. Hiába is tiltakozott, hogy nem olyan nagy baj, én tudom, hogy bántó voltam. Újból. Megint loptam az időt valakitől. És megint megsértettem valakit. Lehet, hogy nem tudok nem bántani. Lehet, hogy minél kényesebben vigyázok arra, hogy ne bántsak meg senkit, annál több emberben (és ezzel magamban is) okozok kárt. És annál többen gondolják azt rólam, hogy amikor megbántódom, akkor is én vagyok a hibás, mert nebántsvirágot játszom és hagyom magam megbántani (ez utóbbit nagyon ócska takarózásnak tartom). A megbántódáshoz (érzékenységhez?) való jogomat vitatják el, röhögik ki, veszik félvállról.

Mondta, hogy akkor majd legközelebb. Majd. Gyűlölöm ezt a szót. Mintha tudnunk kellene, hogy mikor lesz az a majd, lesz-e egyáltalán. Mégis használnom kell, kitéve magamat a kényére-kedvére. Bármennyire is hadakozom ellene, mégis a nyelv az, amellyel – paradox módon – ki tudom fejezni a nyelv önkényével szemben érzett ellenérzéseimet is. Amely (a szavak miatt) rendre félreértődik, mivel nem tudok „nyelvfölöttien” kommunikálni, benne vagyok a nyelvben és nem tudok kilépni belőle. Olyanszerű ez, mint az önmaga ellen mondódó mondás (Derrida), amely önmagába torkollik vissza, „posztmodern kélgyó enfarkába harap”. Abban az illúzióban élünk, hogy mi irányítjuk a nyelvet, miközben minél inkább irányítani akarjuk, annál inkább a csapdájába (a saját csapdánkba) esünk, és ha szabadulni próbálunk, saját magunkat tesszük még inkább fogollyá az újabb (és soha meg nem szűnő) szabadulási kísérleteinkkel.  

Nincs tökéletes szöveg és nincs tökéletes megértés.