Arc, sírfelirat, retorika

Ha valaki meghal, az emlékezetünk az egyetlen, ami visszakapcsolhat hozzá. Megjelenik vizuálisan (álmunkban, fényképen, videón), vagy írásban (levél, tanulmány stb.), vagy az emlékezetünk kusza labirintusának tekervényein, egy-egy ismerős mondattöredékben, szóban. Mintha arra törekednénk, hogy az emlékezéssel megszólítsuk azt, aki már nincs. A halott létező megszólításának trópusa a prosopopoeia, így próbáljuk az emlékezésen keresztül létrehozni a halott arcát. A prosopopoeia feltételez egy nevet is, amely ilymódon bevésődik az emlékezetbe. Ha a figura etimológiáját nézzük, a prosopon poiein azt jelenti, hogy arcot adni, tehát ezzel a trópussal a név „olyan érthetővé és emlékezetessé válik, akár egy arc” (Paul de Man). Azzal azonban, hogy a név arccá válik, jelzi azt is, hogy az arc (amelynek nem kell semmivé sem válnia, hiszen eleve érhető és emlékezetes) maga is prosopopoeiának bizonyul (Bettine Menke).

Az emlékezés másik módja a sírfelirat, amelynek telosza de Man szerint az, hogy a bevésés folyamatával jelölővé tegye a sírkövet, emlékművet (tárgyat), és azáltal, hogy a kő megőrzi az írást, a jelölő is rögződik, kiválik a többi „kő” közül, és ezzel a sírfelirat készítőjének (az emlékező) neve is megőrződik. Thuküdidész A peloponnészoszi háborúban írja az emlékállításról: „Mert a kiváló férfiaknak az egész föld a sírja, és nem csupán a saját [országukban] jelzi [azt] a sírkövek felirata, hanem a távoli [országokban] is mindenki elméjében lakozik az íratlan emlékezet, inkább, mint az alkotásé [ti. a sírkőé].” Az íratlan emlékezet fenntartó erejére tett utalás jelzi, hogy az emlékmű egyfajta mauzóleummá növi ki magát, amelybe folyton beleíródik az emlékezetben megőrzött arc. A „nevét mindig emlegetni fogják” retorikai fordulata a totalitásra való törekvést jelzi, amelyben a halott szövegei (és itt nemcsak a leírt szövegekre gondolok, hanem az elhangzottakra is) sírfeliratokként jönnek létre, az ezeken megjelenő név (a halott neve) azonban már nem több üres feliratnál, amely ily módon rongálja az arcot. A név tehát valóban bevésődik az emlékezetbe (sírfeliratként szó szerint is), azonban pontosan az inskribáció rongálja meg a „névnek adott arcot”, amely így kétségessé teszi a kőbevésés aktusának (az emlékállításnak) sikerességét.