A puszta név

Derrida a Mémoires-ban a „naked name”-mel szólítja meg Paul de Man-t, ugyanakkor tudatosítva azt, hogy a néven nevezés aktusa a halál után csak megszólítás marad, bár nem korlátozható kizárólag az emlékezetre. A tulajdonnév az egyetlen, ami megmarad a halál után is, a megszólításra viszont csak az emlékezetünknek nevezett valamin keresztül tud válaszolni. Ezt nyilván komolyan befolyásolja az az „ismerethalmaz”, amely a tulajdonnévvel való különböző találkozások során kialakult bennünk a név viselőjéről. Mindannyian különböző módon találkozunk ugyanazzal a jelölttel (tanár, barát, könyv írója stb.), Derrida esete különleges, hiszen nemcsak szakmabeliként, hanem barátként is „ismerte” a tulajdonnév viselőjét, aki a Paul de Man névre hallgatott. A „puszta név” említése már a kiejtéskor magában hordozza viselőjének a halálát, illetve azt a lehetőséget, hogy túléli a viselőjét, és továbbra kizárólag csak jelölőként funkcionál. Úgy tűnik tehát, hogy ami a Mémoires-ban történik, a „síron-túlról-jövő-hang” megszólítására tett kísérlet.  

Yambo (Eco új regényének a főhőse) minden olvasmányára tisztán emlékszik, csak a személyes emlékei vesztődtek el, és ezeket próbálja visszaszerezni: meg akarja tanulni az emlékeit. Első pillanatban a saját nevére sem emlékszik, amolyan ”múltnélküli ember”. Él-e az, akinek nincsenek emlékei? Vissza lehet-e ezeket szerezni? Vagy Yambo akkor élt csak, amikor kómában volt, és abban a rövid ébrenléti állapotban, amikor nem tudta, hogy hívják? Mi történik akkor, ha mégis megtalálja az emlékeit? Az övéi lesznek-e, vagy ugyanúgy élnek benne, mint az olvasmányai? Nehogy eláruljátok a csavart, még nem olvastam végig a regényt.